Barbara 10 év után újra elkezdte a jogot és olyan kitartással csinálta végig, amelyet abból az időkből merített, amikor a túléléséért és az emlékezésért kellett küzdenie. A jogi egyetem nagyon nehéz, ugyanis iszonyú mennyiségű anyagot, azaz törvényszövegeket kell szinte szó szerint bemagolni. A legnehezebb tantárgy a polgári jog, ahol sokszor az évfolyam 80 %-a megbukik. Ezek a vizsgák olyanok, mint egy kivégzés. Először van a beugró teszt, amelyet 75 %-osan kell abszolválni ahhoz, hogy mehessen az ember szóbelizni, és ez 15 feljelentkezett hallgatóból csak a felének, 7-8-nak sikerül, s ebből szintén csak a fele, 3-4 hallgató megy át a szóbeli vizsgán, ahol három tételt is húzni kell. Nagy procedúra egy ilyen jogi vizsga és tudjuk, hogy a legtöbb egyetemi vizsga nem a tudáson múlik, hanem ahogy a statisztika tartja 40 % a tudáson, 30 % a szerencsén és 30 % a vizsgáztatón múlik. Nemrég olvastam egy jópofa könyvet, ahol egy volt jogi egyetemista a Szerencsejáték Zrt.-hez hasonlította az egyetemet. Ugyanis hányszor van az, hogy csak egy tételt tanul meg valaki és azt az egyet húzza, vagy pedig egy tételt hagy ki és azt az egy tételt kérdezik.

            De Barbi mindvégig hitt benne, hogy felnőtt fejjel, 2 gyerek és munka mellett is meg tudja csinálni az egyetemet. Hitt abban, hogy képes rá és hogy a dolgok számára kedvezően alakulnak, ahogy az eddigi életében is. Habár jó, ha tudjuk, hogy az élet fordítva működik, mint az egyetem. Ugyanis az életben először kell vizsgáznod, s ha a vizsgán megbuksz, akkor adja fel a leckét, s újra vizsgázni, s mindaddig, amíg meg nem tanulod. És az egyetemen nem egy vizsgán nyújtott teljesítményed fogja meghatározni, hogy milyen szakemberré válsz, mert amint láthattuk ott elképesztően nagy a szerencsefaktor, de az életben sajnos, vagy nem sajnos a vizsgán nyújtott teljesítmény számít, mert az maga az élet. S ha megbuksz rajta, akkor újabb lecke lesz feladva, mindaddig, amíg nem tanulsz belőle. Hányszor van, hogy ugyanazt a hibát elkövetjük újra és újra, s ismét megbukunk a vizsgán, de az élet mindig, akár harmadszorra, ötödszörre is ad nekünk egy újabb esélyt arra, hogy újra vizsgázhassunk. Ahogy ebből a kisregényből is kiderült, hogy ahogy az írásom szereplői emberek, tehát gyarlóak, úgy mi is azok vagyunk. Újra-és újra elbukunk, de mindig felállunk, mert képesek vagyunk arra, hogy lehetetlennek tűnő dolgokat is véghezvigyünk, ahogy ezt Barbi is megtette, s "feltámadt". De azt sohase felejtsük el, hogy életünk egy része nem a mi kezünkben van, s jobb, ha nem mi döntünk. Ugyanis létezik Gondviselés, még ha sokan másnak is nevezik: Sorsnak, Univerzumnak vagy Véletlennek. Nekem legjobban a Gondviselés szó tetszik, mert ebben benne van az, hogy valami, vagy inkább Valaki gondot visel rólunk, ezért semmitől sem kell félnünk, mert jó kezekben vagyunk. Én azt hiszem, hogy azért születtünk erre a földre, hogy megtanuljunk valamit, és ennek érdekében bizonyos eseményeknek meg kell történniük, bizonyos helyzeteket át kell élnünk akkor is, ha akarjuk, ha nem. Ugyanúgy, ahogy regényem főhősnői, a két ikerlány, Barbara és Szilvia sem kerülhette ki a sorsát. Fontos, hogy ahhoz, hogy maga a Világegyetem rendszere ne sérüljön, a végső döntést át kell adnunk a Gondviselésnek azzal, hogy csak akkor valósuljon meg minden, amit elképzeltünk, ha azok nem ellentétesek mások céljaival. Nem az a fontos, hogy mindenáron elérjünk valamit, hanem az, hogy úgy érjük el, hogy ezzel másokat ne bántsunk meg, tehát ne a saját önző céljainkat nézzük, hanem az emberiségét is, ahogy a tihanyi kolostorban az apácák tették. Azáltal, hogy szerepet adunk a Gondviselésnek céljaink kitűzése során, lehetőséget biztosítunk arra, hogy a legtökéletesebben alakuljon minden, mert Ő, aki mindent tud, látja, hogy mi a legjobb nekünk. Pillanatnyilag akár fájdalmakkal is járhat a sorsunk, ahogy a regényemben is megtapasztaltuk, hogy hőseim sokat szenvedtek, de hosszútávon minden kifizetődik, s mindenki elnyeri a méltó jutalmát, azaz előbb-utóbb boldog lesz. De a saját boldogságunkhoz a legfontosabb út az, hogy tudjunk megbocsátani egymásnak. Vagy inkább úgy fogalmazom, hogy először bocsássunk meg önmagunkat, bármi hibát is elkövettünk az életben, s ha már tiszta a lelkiismeretünk, akkor az ellenünk vétkezőknek is, hogy újra békességben és boldogságban élhessünk ezen a földön, mert én hiszem, hogy a jólétre és az örömre vagyunk teremtve, s nem szegény és szomorú életre. S végül ne felejtsük el, hogy mindenből tanulunk, s ne akarjuk megváltoztatni a múltat, s feltenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha…Mert semmi értelme…Mert mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, azaz ahogy megvolt írva. S minden úgy volt jó, ahogy volt. Véleményem szerint nincsenek véletlenek, csak a sorsunk, aminek azért 50 %-ban mi is az irányítói vagyunk, tehát létezik szabad akarat.

            Ahogy minden karácsony éjszakáján regényeim szereplői is átgondolják az addigi életüket, úgy mi is tegyük ezt meg minden szentestén. S akkor rájövünk, hogy minden, ami eddig történt, úgy volt jó, ahogy volt. Karácsonykor visszagondolva a mögöttünk hagyott évre, évtizedekre ráeszmélünk, hogy életünkben minden értelmet nyert, mintha egy kirakós játék minden darabja a helyére került volna. Minden, ami történt az életünkben, azokkal lettünk azok, akik most vagyunk és nélkülük (a negatív élményeket és a tragédiákat is beleszámítva, gondoljuk csak Barbara álhalálára), valahogy kevesebbnek éreznénk magunkat, mert azok is hozzátartoznak az életünkhöz. S ami nem öl meg, az megerősít, hisz Barbara is "feltámadt", s újabb esélyt, azaz vizsgákat kapott az élettől. Nem feltétlenül kell az élet kellemetlen eseményeiben csak a rosszat látni, van bennük valami jó is, ami csak később derül ki, de mindig kiderül, ahogy Barbara "holtnak hívése" is esélyt adott Lajos és Szilvia kapcsolatának, és annak, hogy átgondolják az addigi életüket és megbocsássanak mindenkinek. S ne felejtsük, hogy akármilyen helyzetben is vagyunk, és akármilyen leküzdhetetlennek is látszanak a nehézségeink, mindig valami nagyszerű felé tartunk, mert az élet maga egy csoda. Nekünk pedig hinnünk kell ebben a csodában, s a csodákkal visszahozni az életünkbe a gyermekkor önfeledtségét. A karácsony is erről szól, magáról a csodáról, ahogy Jézus, a Megváltó megszületett Betlehemben, és ahogy Ő maga, a Próféta mondta 33 évvel később, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Higgyünk tehát a csodákban, és meglátjuk, hogy valóban csodálatossá válik az életünk. A karácsony tökéletes arra, hogy felidézzük, hogy az életünk Isten ajándéka, és a mi ajándékunk cserébe az, hogy mihez kezdünk vele.

A december a csodák hónapja. Ebben a hónapban van az év leghosszabb és legsötétebb éjszakája. Ahol szeretet van, ott mindig vannak csodák. És ahol csodák vannak, ott mérhetetlen öröm is van.

            Az évek gyorsan elszaladtak, s már eltelt 10 év is Barbara halála óta. Szilvi az elején sokat sírdogált, de Lajos mindig vigaszt nyújtott neki, és az egyetem befejezése után pedig a legnehezebb, de talán a legszebb feladatot kapta a Jóistentől azzal, hogy édesanya lett, ésneki is ikrei születtek.

            Épp a lányok 5. születésnapját ünnepelték a tihanyi kolostorban. Szilviék kislányai decemberben születtek, igazi karácsonyi ajándékok voltak. Bár a kislányok ennek annyira nem örültek, mert nem kaptak külön ajándékot a születésnapjukra és karácsonyra, de a szülők annál inkább. Bár Szilvinek az első kettő születésnapokon mindig eszébe jutott ikertestvére, Barbara halála, s fekete ruhát is vett fel a születésnapi ünnepségekre, mindaddig, amíg Lajos rá nem szólt, s a harmadik születésnapon már egy gyönyörű égkékszín ruhában jelent meg, ami nagyon jól illett a sötét hajához.

            A kis ikrek ötödik születésnapja különös volt. Szilvi is olyan furcsán érezte magát egész decemberben, valahogy nem találta a helyét. Ez az érzés nagyon hasonlított a 10 évvel ezelőtti fura érzésére, amely Barbara halálát jelezte akkor. Szilvia meg is ijedt az elején, hogy megint valami tragédia fog történni, csak ne az ő szeretteivel, ezért imádkozott éjjel-nappal. De egy idő után megnyugodott, mert azt érezte, hogy ez a mostani előjel egészen másmilyen, s a hetek múltával nem is negatív lett, hanem pozitív, olyan érzése volt, mintha valami, vagy inkább valaki nagyon hiányozna neki, talán éppen a 10 éve eltűnt Barbara… Épp az Angyalföldön csináltatott kis karácsonyi koszorút tette testvére sírjára, amikor beállított két rendőr. Szilvi nagyon megijedt, mert eszébe jutott az a pillanat, amikor azt közölték vele 10 évvel ezelőtt a rendőrök, hogy Barbara meghalt. Minden rossz gondolat megfordult a fejében: Jaj, Lajosom, jaj az ikrek és az apácák, remélem senkivel sem történt semmi…A rendőrök látták, hogy az asszony mennyire megrémült, s így szóltak:

• Nyugodjon meg, asszonyom. Ön Magyar Szilvia?
• Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
• Kérem, fáradjon velünk a rendőrkapitányságra.
• Mi ügyben?
• Emlékszik a 10 évvel ezelőtti esetre?
• Hogyne emlékeznék. Ugye nem ismétlődött meg?
• Nem, de kérem, jöjjön velünk.

     Szilvit bevitték a rendőrségre, ahol részletesen mindent el kellett mondania a 10 évvel ezelőtt történt dolgokkal kapcsolatban. Nagyon rosszul viselte, ahogy részletesen faggatták a rendőrök a holttest azonosítással kapcsolatban, úgy érezte, mintha most történne minden, csak sokkal szörnyűbb volt, mert kétszeresen is átélte élete legnagyobb tragédiáját. Ez a faggatás órákig eltartott, Szilvit teljesen kiverte addigra víz, amikor a rendőrök elővezettek egy nőt, aki nagyon hasonlított Barbarára.

• Nem, ez nem lehet igaz…- mondta Szilvi és megölelte az elhunytnak hitt testvérét.
• Rendőrök, csípjenek meg, ugye most csak álmodok? – ezt tudta csak kimondani Szilvi és szeméből örömkönnyek hullottak. S 10 év után megtörtént a CSODA, a csoda, akire senki sem számított. Szilviből csak a kérdések törtek elő: Hogyan lehetséges ez? Mi lesz, ha Barbi meg tudja, hogy neki Lajostól van két gyereke? Hol volt eddig? Mit csinált?

            Barbara elmesélte az életét, amikor eltűnt otthonról, napokig, sőt hetekig az erdőben bolyongott étlen-szomjan, amikor egy orvos megtalálta, de addigra már annyira kikészült mind idegileg, testileg és lelkileg, hogy nem tudott magáról, szó szerint megőrült. Az orvos magához vitte Ausztriába, ápolta-gondozta, s olyan modern technikákkal kezelte, hogy Barbara szép lassan felépült és elkezdett emlékezni arra, hogy ki ő, honnan jött… Az orvos – aki idővel a férje lett – most látta jónak, hogy találkozzon a testvérével Barbara.

            Nagy volt az öröm, a legváratlanabb karácsonyi csodában részesültek az ikrek, és úgy teljesedett be a legjobban a boldogság, hogy a tihanyi kolostorban közösen ünnepelték a 10. karácsonyt. Szilvi mindig hitt a csodákban, de ezt még a legmerészebb álmaiban sem merte gondolni, hogy egyszer ebben a földi életben még láthatja testvérét. Kiderült az is, hogy nem Barbara holttestét találták meg, hanem egy hasonló fiatal nőét, aki terhes volt. Szilvi azért azonosította be rosszul a holttestet, mert annyira meg volt ijedve, hogy nem is mert ránézni, csak azt mondta, hogy ez Barbara teste.

            Együtt volt az egész család, Szilvi és férje a kis ikrekkel, Barbara és orvos férje két gyerekükkel, akik nem ikrek voltak, hanem az egyik 4, a másik 2 éves volt, s az apácák, sőt még Lajos két ikerfia is a volt feleségével. Az éjféli szentmisét a bíboros atya tartotta, akit meghívtak az apácák, mert most ünnepelte a tihanyi kolostor az 1000. esztendős évfordulóját. Ez az éjféli mise egészen más volt, mint a 10 évvel ezelőtti, ezt a szentmisét a béke, a boldogság, a derű és a hit a jövőben járta át. Ezen az éjszakán semmi nyoma nem volt a félelemnek, a haragnak, a gyűlöletnek és az önmarcangolásnak, mint ami azon az éjjelen, amikor azt hitték, hogy Barbara meghalt. Kinn csendesen szállingózott a hó, benn pedig a hívek a szentbeszéd alatt is rá-rámosolyogtak egymásra, és a Miatyánk ima utána kézfogásnál pedig megbocsátottak egymásnak. Szilvia megbocsátott testvérének, Barbarának, amiért eltűnt 10 évre, s Barbi is Szilvinek, amiért abban a tudatban választotta Lajost férjének, mert azt hitte, hogy testvére meghalt. Lajos megbocsátott Barbarának szintén az eltűnéséért, s Barbi is Lajosnak az első és a második ikrekért is, s az első és a második feleségéért is, sőt Lajos az első feleségétől is bocsánatot kért. S ahogy imádkozták a Miatyánk szavait:

„és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” és utána békejobbot nyújtottak egymásnak, mennyei békesség szállt le a földre, s ez így is maradt a karácsonyt követő napokban is.

            Szilvia nem győzött hálát adni a Gondviselőnek, hogy életben van a testvére, és hogy visszajött hozzájuk. Szilvi és Barbi a legjobb barátnők lettek, mindent megbeszéltek egymással lehetett szó gyereknevelésről, párkapcsolatról, munkáról, bármiről. A két testvér összefogott egymással, s egy nagy ikerházat építettek Angyalföld kertváros részén, ahol férjeikkel és gyerekeikkel éldegéltek együtt. A lányok elindítottak egy közös vállalkozást is, amely könyvkiadással foglalkozott, Barbara szerkesztette a könyveket és maga is írt, Szilvia pedig illusztrálta azokat. Ha nagyon elfáradtak a mindennapi munkában, akkor lementek a tihanyi kolostorba az apácákhoz feltöltekezni és ihletet meríteni a további munkákhoz. Nyáron a tihanyi levendulák látványa és illata töltötte fel őket, télen pedig a befagyott Balaton, amelynek hatalmas ereje van.

Új évben, januárban eltemették Barbarát. A boncolás közben kiderült, hogy saját maga vetett véget az életének, és ráadásul volt egy 3 hetes magzat a méhében, ezért ez került a sírjára, hogy Itt nyugszik Magyar Barbara és az ő kis meg nem született angyala. S így váltak igazi angyalokká az Angyalföldre költözött és az Angyalföldön fogant kisleányok. Az angyalok sírja a kolostorkertben volt, pont a fekete rózsa mellett, amelyet Barbara annyira szeretett. Egy-két év alatt a fekete rózsa annyira meghálálta Barbi szeretetét, hogy bevirágozta az egész kis sírt. Egyébként is a fekete rózsa szimbolikus jelentése a gyász, a halál. A rózsát régen és ma is gyakran nevezik a túlvilág virágának, az ókori rómaiak például szeretteik sírjára rózsákat ültettek abban reménykedve, hogy feltámadnak. Szilvi, Lajos és az apácák is hittek a túlvilági életben és abban, hogy Barbika a mennyországba jutott. A sírját televirágozta a fekete rózsa, amelyet sokan a virágok királynőjének tartanak, s amely Barbara földi szépségét, kecsességét, érzéki lobogását és szenvedélyét szimbolizálta. Lajos szeretett egyedül kimenni Barbara és az ő kis megfogant, de meg nem született kislánya sírjához, s a fekete rózsával beszélgetni, mert neki elmondhatta mindazt, amit Barbara iránt érzett és feltehette azokat a kérdéseket, miérteket, amelyekre soha életében nem kapott választ. Mert habár válasz nem érkezett, de mindig úgy tért vissza innen a fekete rózsától, hogy megnyugodott, s ilyenkor Szilvi és a gyerekei miatt folytatta az élet rögös küzdelmeit, mert érezte, hogy már csak Barbara miatt is tartozik ennyivel Szilvinek, hogy szeresse őt és értelmet adjon az életének.

            Az a karácsony, amikor Barbara meghalt, mindenki életében nagyon emlékezetes maradt, Lajos és Szilvi azóta minden karácsonyukat a tihanyi kolostorban, az apácáknál töltötték és imádkoztak az éjféli misén Barbi lelki üdvéért. Amikor a férfi ikerfiai is nagyobbak lettek, már őket is levitték. A család nagyon szerette a karácsonyt ünnepelni a tihanyi kolostorban a nagy fenyőillatú szobában, kandalló melegében és gyertyák fényében, olyan meghitt volt minden, hogy Ady Endre szavaival éljek, itt, vidéken nem bántotta őket a nagyváros durva zaja, nagyon szerettek itt ünnepelni, idehaza. Lajos és Szilvi karácsonykor meleg pokrócba bújtak és forralt bort iszogatottak, s közben átbeszélték az életüket, amelyet közösen terveztek, s úgy érezték ez a Gondviselő akarata, hogy ők együtt legyenek.

            Szilvinek Barbara hiánya karácsonykor volt a legfájóbb, de legalább együtt lehetett azokkal, akiket nagyon szeretett, az apácákkal, akik mindig tudtak neki lelki vigaszt nyújtani. Szilviának ilyenkor mindig eszébe jutottak a gyermekkori élményei, amikor Barbival egész évben gyűjtötték a fenyőtobozt, s minden erdei kirándulásról nagy halommal tértek haza. Otthon a két kisikerlány összeválogatta őket méret és fajta szerint, majd papaírzacskóba a sufniba fellógatva várták az ihletett pillanatot a fenyőtobozok, amikor dekoráció készül belőlük. Adventkor a tobozokat hungarocell gömbre ragasztották és megszórták bőven csillámporral. Szilvi különösen a mézeskalács dekorációkat szerette elkészíteni abból a finom süteményből, amelyet Erzsi nővér készített. Bár sokszor elfogyott a süti a fellógatás előtt, mert annyira ínycsiklandozó illata volt, hogy a két kislány befalta a karácsonyfadísz készítése közben.

            Lajos nagylelkűen odaadta az angyalföldi házát volt feleségének, Annának és a gyermekeinek, hogy kényelmesen fel tudja őket nevelni, persze amiben ő is tudott, mindenben segített, hogy a gyerekek semmiben sem szenvedjenek hiányt. Szilvi és Anna között is jó barátság alakult ki, mert a kislány nagyon sokat besegített a kétgyermekes édesanyának, főleg amikor Louis külföldön koncertezett. Lajos összeköltözött Szilvivel, sőt 5 év múlva, mikor a lány befejezte az egyetemet, a tihanyi kolostor kápolnájában össze is házasodtak és rá 1 évvel nekik is ikreik születtek, két kislány, akiket szintén Barbarának és Szilviának neveztek el. S ezek a kislányok is minden nyarukat és szabadidejűket a tihanyi levendulás kolostorban töltötték, ahogy azt édesanyjuk és az ő már angyallá vált testvére is. Barbara azt tanította az ikergyerekeinek, hogy sosem vesszenek össze az életben, és mindent mondjanak el egymásnak, beszéljék meg az élet kérdéseit, s amikor már elég nagyok lettek elmesélte az ő történetét is az ikertestvérével, hogy soha többet ne forduljon elő ilyen. A legfontosabb az életben maga az élet értéke, amire vigyázni, óvni kell…

            A nyári Balatonok csodálatosak voltak, Szilviék mégis inkább a téli Balatont szerették. Ilyenkor, minden karácsonyt a kis család a két kis ikerrel a kolostorban töltötte. Szilvi nagyon szeretett hóembert építeni a tihanyi kolostorkertben, erre mindig kihívta az apácákat és Lajost is, majd amikor nagyobbacskák lettek a gyerekek, őket is. Ezek a hóemberépítések mindig a gyerekkorát jutatták eszébe, amikor Barbival együtt építették a remekművet. Barbi mindig nagy pocakos hóembert épített, Szilvi meg inkább soványat, s mindkettő fazekat viselt a fején, amelyet Erzsi nővér konyhájából loptak ki, és egyik hóembernek sem volt se keze, se lába, de fadugóból volt az orruk.

Az évvége, a rövid és hideg napok még jobban összehozzák az embereket, a családokat, mint nyáron, amikor mindenki arra megy, amerre lát. Télen a Balaton is csodaszép, ugyanis meghitt varázslat lengi be az ünnepekre készülődő tavat. Ilyenkor az apácák a kolostorban forralt bort főznek és gesztenyét sütnek, s ezek a mennyei téli csemegék mellett lehet igazán beszélgetni, megnyugodni, a főváros zajától idemenekülni és az élet igazi értelmét kutatni, mert itt, a tihanyi kolostorban mindenki megtalálja az életcélját.

            Szilvi ikergyerekei, Barbika és Szilvike keresztelőre az édesapjuktól egy-egy angyalhívó medált kapott, amelyet a nyakukban viseltek. Ennek az a története, hogy a legenda szerint sok-sok évvel ezelőtt az emberek együtt éltek az angyalokkal, akiktől az eredendő bűn miatt elszakítottak bennünket. Mivel az angyalok is nagyon sajnálták ezt, ezért megajándékozták az embereket egy kis gömb alakú csengő medállal, amelyet, ha megrázunk, akkor úgy szólnak, mint a kis harangok, amelyekkel le tudjuk hívni az égből az angyalokat, akkor amikor szükségünk van rájuk. Bármikor amikor a kis ikreknek valami bajuk lett, vagy szükségük lett angyali segítségre, ezzel a kis medállal le tudták magukhoz hívni az őrangyalaikat. Lajos, az ikrecskék édesapja egyszer megleste, amikor a két kislány közösen hívta az őrangyalukat, és a tihanyi kolostorban az ő volt szerelmére, Barbarára nagyon hasonlító szellemi lény jelent meg, s karjában tartott egy pólyás babát. Ekkor Lajos nagyon mély fájdalmat érzett a szívében, és érezte, hogy a megjelent szellemi lények az ő angyalai, akik most már az ő két kis kedvencére vigyáznak, s ezzel megnyugodott. Nekünk, embereknek, főleg így karácsony közeledtével, amikor szívünket betölti az Isten és embertársaink iránti szeretet, hinnünk kell, hogy van őrangyalunk, aki vigyázz ránk éjjel-nappal és mutatja az utat és erőt ad az élethez, főleg akkor, amikor már teljesen elveszettnek érezzük magunkat, mert tudnunk kell, hogy bármilyen körülmények között is legyünk, mindig van kiút. S ha lehívjuk magunkhoz az őrangyalunkat, akkor ő meghallgatja a kívánságunkat és valóra váltja az álmainkat, tehát merjünk nagyokat álmodni, mert minden lehetséges annak, aki hisz.

Lajos és Szilvi egy gyönyörű Audi A 6-ossal érkezett meg a Balaton északi partjához. Lajos még sosem látta a téli Balatont, a befagyott tavat, habár gyermekkora nyarait a Balatonnál töltötte. A téli Balaton egészen más, mint a nyári. A Balaton környékének a végtelen csendje, a táj nyugalma teljesen eltér a nyáron megszokott nyüzsgéstől. Ilyenkor lehet itt igazán elmélkedni. A téli balatoni levegő ritka, éles, hideg, jeges és szúrós. A lépéseink gyorsabbak, s előtérbe kerülnek a benti ünnepi készülődések. Ha becsukjuk az ajtót, benn meleg, friss illatok fogadnak: fenyő, fahéj és gyömbér.

      Az apácák a kolostorkertben adventben mindig rendeztek karácsonyi vásárt. Csak három kis sátruk volt, amelyben karácsonyi ajándékokat, fenyődíszeket, édességeket és meleg italokat kínáltak. A sátrakban volt minden, ami szemszájnak ingere: ezüstözött diók, aranyozott angyalkák, gyertyák, kerámiák, kézzel hímzett terítők, sőt Erzsi nővér még forralt bort és puncsot is készített és gesztenyét is sütött. A kert közepén egy 12 méter átmérőjű, óriás adventi koszorú volt felállítva és a kolostorkertben lévő fák pedig ünnepi díszben csillogtak. Az adventi koszorú helyén szenteste felállították egy embernagyságú nádtetős fa betlehemet, amelyet igazi moha fedett. Az apácák azért állítottak betlehemet, mert a hagyományos karácsonyfa-állításnál többet szerettek volna nyújtani maguknak és az idelátogató vendégeknek, sőt annyira élethű volt ez a kolostori betlehem, hogy élő állatok is voltak benne: juhok, szamarak és kecskék is. Az embernagyságú figurák elkészítésében sokat segített gyermekkorukban a két kis ikerlány is. Minden karácsonyra új alakokat készítettek, amelyeknek az elkészítése egy hónapig is tartott, s minden szenteste felszentelték a kis betlehemet, és Vízkeresztkor mindig más-más településnek ajándékozták, hogy a következő karácsonykor abban a faluban is legyen élőnagyságú betlehem.

      Sok turista, kicsik és nagyok is egyaránt látogattak Tihanyba adventkor, hogy feltöltekezzenek a templomban és kikapcsolódjanak a téli Balatonon. A csodálatos látvány és a finomságok illata miatt olyan lett a tihanyi kolostor kertje, mintha egy téli mesevilágba csöppentünk volna. Az igazi meglepetés az adventi vásárban a télapónak öltözött pap bácsi volt, aki mindig feltűnt Szent Miklós napján, s azóta minden nap egy órát részt is vett a karácsonyi vásárban, ahol osztogatta a szaloncukrokat és a virgácsokat gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

A karácsonyi vásár bevételeit arra fordították a nővérek, hogy karácsony napján rendeztek egy „szegények karácsonyát”, ahol a környékbeli rászorulókat, egyedülálló idős embereket hívták meg karácsonyi lakomára, és mindegyiket megajándékozták több hétre szóló élelmiszercsomaggal. Ezáltal meghitté és bájossá varázsolták a vidéki emberek karácsonyát.

      Az apácák karácsonyi finomságokkal fogadták Lajost és Barbarát. Süteményekkel teli tálcával kínálták őket, mert nincs karácsony zserbó, bejgli, gyümölcskosár, mákos guba és hókifli nélkül. A mákos bejgli különösen is ízlett Lajosnak, nagymamája készítetett neki ilyen finomat gyermekkorában. Loius csak ámult és bámult a kolostoron, igazán érezte Isten jelenlétét, mennyei nyugalom szállta meg. Elkezdődött a karácsonyi vacsora, amely nagyon jóízűen telt el mindaddig, amíg valaki nem csöngetett be az ajtón. Erzsi nővér, a szakács nyitotta ki az ajtót, amelyen egy rendőr lépett be és azt mondta, hogy Magyar Szilviával szeretne beszélni. A kislány felpattant az asztaltól, s odament a rendőrhöz.

- Hölgyem, sajnos rossz hírt kell közölnöm Önnel, Magyar Barbara holttestét 15 perccel ezelőtt megtalálták itt a Balaton partján. Kérem, jöjjön velem azonosítani.

Néma csönd… Lajos elkísérte Szilviát az azonosításra, és Barbi holtteste volt az, amit találtak, s amely már elkezdett foszlani, tehát több hetes volt. Lajos és Szilvia egymásba karolva érkezett vissza a kolostorba, ahol éppen az éjféli mise kezdődött, s amelyet Barbara lelki üdvéért ajánlottak fel. A szentmise alatt mindenki fejében más gondolatok jártak. Az apácák, akik felnevelték a kislányokat, magukat hibáztatták, hogy miért nem vigyáztak rá kellőképpen, hogy fordulhatott elő ilyen, Istennek mi ezzel az akarata? Barbara szintén magát hibáztatta, azt hogy az utolsó két hónapban összeveszett Szilvivel Lajos miatt. Ha nem lett volna a két ikerlány között ellenséges a viszony, akkor talán Barbi a szerelmi csalódása után rögtön Szilvihez futott volna és nem világgá, és akkor el lehetett volna kerülni ezt a véget. Lajos is magát hibáztatta, az előző feleségét és azt, hogy túl hamar testi kapcsolatot létesített az ő kis angyalkájával, és ezzel teljesen magába bolondította. A mise alatt csak úgy röpködtek az emberek fejében a megválaszolhatatlannak tűnő kérdések: Miért? Miért kellett ennek így történnie? S ekkor megszólalt az orgonaszó és közösen elénekelték az

éjféli mise záróénekét:

      S ekkor, Jézus születését ünnepelve mindegyik rájött arra, hogy az életben a legfontosabb érték maga az élet. Főleg, amikor elvesztették Barbarát, még jobban rádöbbentek erre. Mert sokan és sokféleképpen kutatják az élet értelmét. Miért vagyunk itt? Miről szól az élet? Mi az értelme a létezés egészének? Az apácák Istenben találták meg az élet értelmét. Szilvia abban, hogy tanulni fog, be fogja fejezni az egyetemet, hogy Barbi odafentről büszke legyen rá. Lajos pedig a két ikergyereke felnevelésében látta meg az élete értelmét. Semmi sem hiábavaló az életben, Barbara halála sem volt az, ugyanis megtanította mind az apácákat, mint a testvért, a szeretőt arra, hogy szeressék egymást és vállaljanak felelősséget egymásért és a tetteikért is.

Barbi és Lajos gyönyörű két hónapot töltött együtt, azokat a hónapokat, októbert és novembert, amelyek a legdepressziósabbak, ugyanis ilyenkor a természettel együtt az ember lelke is sötétbe borul. S a 18 éves kislánynak ez volt élete legboldogabb időszaka, ugyanis megtapasztalta azt a leírhatatlan szerelmi érzést, amely igazán boldoggá teszi az embert. Barbara egy igazi Barbi világban érezhette magát, ugyanis mindent rózsaszínben látott. Pedig a természet inkább fehérben pompázott, mert nagyon korán, november közepén leesett az első hó, s jégvirágok nőttek az ablakokon. Nagyon hideg és fagyos volt ez a november és a december is, de Barbarát ez nem zavarta, mert az ő szíve forróságban égett. Úgy érezte, hogy végre most kiteljesedhet így karácsony közeledtével, mert még sosem adott és kapott ennyi szeretet, amit most Lajossal átélhetett. Számára Louis volt a legszebb karácsonyi ajándék, mert olyan érzések töltötték el, amelyeket eddig még sosem érzett, és amelyet csak egy szerelmes nő tud megtapasztalni, azaz a szenvedélyt, a mámort, a megszállottságot és a vágyat, amely csak a viszonzott szerelemben teljesedik ki, s ezt Barbi Lajossal átélte. Kicsit bele is bolondult a lány ebbe az érzésbe, ugyanis a szerelem olyan változást idézett elő a viselkedésében, amely az elmezavarra hasonlított, sokak szerint ezt a szenvedély a bedrogozott állapotra emlékeztet, tehát Barbara igazi szerelmi mámorban úszott, s boldogságát még tetőzte a karácsony közeledte is.

            A lány karácsonyra már novemberben el kezdett készülni. Barbi a karácsony közeledtével egyre többet gondolkozott azon, hogy hogyan tudná a legszebben feldíszíteni az angyalföldi kis lakást, milyen ajándékot adjon a szeretteinek és hogyan idézze meg az ünnep hangulatát az év utolsó két hónapjában, ugyanis igazán meghitté szerette volna varázsolni a karácsonyt. Már jól előre kitervelte, hogy milyen ajándékkal lepi meg a szerelmét, a testvérét és az apácákat, mindenkinek saját kézzel készített könyvet tervezett, amelyekbe saját verseket írt. Barbara azt tervezte, hogy bemutatja a férfit az apácáknak. és akkor ők is megnyugszanak, hogy jó kezekbe kerül a kislány. Szilvinek annyira nem tetszett ez a túl nagy románc, Barbi azt hitte, hogy azért olyan ellenséges Szilvia, mert féltékeny arra, hogy ő boldog, és nem vele, a testvérével, hanem egy idegen férfival. De Szilvi azért nem volt barátságos Lajossal, mert nagyon rossz megérzése volt, nem mondhatta el, hogy mi az, mert ő sem tudta pontosan, csak magát a rémisztő érzést érezte. Nem lehet ezt elmagyarázni, de olyan, mint amikor tudod, és nemcsak érzed, hogy valami tragédia fog történni, de azt pontosan nem tudhatod, hogy mikor és mi lesz az…

            December 6-án, Szent Mikós napján Barbi és Lajos kéz a kézben sétáltak a hóesésben az angyalföldi utcákon, s Barbara igazi angyalnak érezte magát. Lajos így is nevezte: „az én angyalkám.” Minden túl tökéletes volt… S ekkor, amikor romantikusan sétáltak a téli hidegben közel a férfi házához, valakik: 3 alak, 1 asszony és két kisgyerek közelített feléjük, s az idegen nő megszólalt:

• Szia Louise. Meg sem ismersz minket?

Lajos felnézett, s úgy megrémült, mintha ördögöt látott volna.

- Anna? Te mit keresel itt?

- Visszajöttem hozzád, Lajos, és hoztam neked karácsonyi ajándékot, kettőt is – s mutatott a két kis szőke angyalra a nő.

- Ezek kik? – kérdezte remegő hangon a férfi.

- Lacika és Lajcsika, az ikerfiaid – mutatott a két kis szöszi fiúra.

Barbiban - aki eddig fogta a férfi kezét, de most hirtelen elengedte – egy világ omlott össze, s elkezdett rohanni. Hogy hova futott? Maga sem tudta, csak azt, hogy el innen, el, világgá, oda, ahol nem történnek ilyen rémálmok… A férfi nem futott utána, csak dermedten állt és bámulta a két gyereket és az asszonyt…

      Szilvi este sokáig várta Barbit, ugyanis a kedvenc ételét, hortobágyi húsos palacsintát készített neki, ki akart vele békülni. Közeledett a karácsony, a szeretet ünnepe, úgy tervezték, hogy Lajossal együtt, hárman mennek le a tihanyi kolostorba és ott töltik a szentestét. Elmúlt már éjfél és Barbara még mindig nem érkezett haza. Szilvi gondolta, hogy biztos Lajosnál alszik, be is tette a hűtőbe a palacsintát, majd jó lesz holnap. S befeküdt az ágyba, de nem jött álom a szemére, megint elfogta az a rossz érzés, amelyet már hetek óta érzett, és csak forgolódott az ágyban. Ránézett az órájára, már hajnali két óra is elmúlt, ilyenkor csak nem hívhatja fel Barbit, nem zavarhatja Lajossal való együttlétét. Szilvi egész éjszaka nem aludt, alig várta már, hogy reggel legyen és telefonálhasson az ikertestvérének, hiányzott neki nagyon, pedig tegnap találkoztak. Kivirradt, alig hogy 8-at ütött az óra, Szilvia tárcsázta Barbi számát. Kicsengett kétszer, háromszor, négyszer. Nem vette fel senki a telefont… Reggelizni sem tudott Szilvi, 5 percenként hívta Barbit, de se kép, se hang. 10 óra is elmúlt, mire vette a bátorságot és felhívta Lajos otthoni telefonját, amit egy nő vett fel.

• Magyar Szilvia vagyok, Lajossal szeretnék beszélni.

A nő kiabálta, hogy Loius, drágám, telefon!- Ez nagyon furcsa volt a kis ikerlánynak.

• Igen, tessék, Lajos- szólt bele a telefonba nagyon szomorú hangon a férfi.
• Barbi nincs? – kérdezte Szilvia.
• Nem ment haza? Akkor hol lehet? Tegnap délután kicsit összevesztünk és elszaladt, illetve… – próbált magyarázkodni a férfi.
• Akkor hol van az én édes testvérem? – tette fel a kérdést Szilvi.
• Nyugodj meg, kislány. Azonnal hívom a rendőrséget, és érted megyek. - s a férfi letette a telefont és intézkedett.

      Szilvi lehuppant a fotelbe és csak bámult maga elé…A férfi félórán belül csengetett az ajtaján, a kislány kinyitotta, s a karjába omlott. Lajos nyugtatta a lányt, hogy ne sírjon, minden rendben lesz. Lefektette a fotelbe, és betakarta egy plédbe. Citromfű teát készített neki, amit nyáron még Barbival együtt szedtek a tihanyi kolostor udvarán az ikrek. Akkor ittak a lányok ilyen teát, amikor nagyon feszültek voltak és nem tudtak elaludni, mert ennek a gyógynövénynek nagyon jó nyugtató hatása van. Barbiék csak házi gyógyteákat ittak, a kedvencük ez a citromfű és a kamilla volt. Ahogy Szilvi belekortyolt a bögre teába, átjárta a nyugodtság érzése, s megjelent előtte a tihanyi kolostor kertje, az örök béke birodalma, s amikor beleszagolt a teába úgy érezte, mintha otthon lenne, az apácák között. Most ők hiányoztak neki a legjobban, mert tudta, hogy a nővérek mindig meg tudták nyugtatni, bármi is történt…

• Szilvi, tudom, hogy utálsz. De most össze kell fognunk, hogy megtaláljuk épségben az ikertestvéredet- mondta a férfi és közben simogatta a lány arcát. Szilvinek ez nagyon jól esett, forróság öntötte el, s valahogy nem tudott haragudni Lajosra.
• De mi történt? – kérdezte remegő hangon a kislány, miközben belekortyolt egyet a forró teába.
• Megérkezett a volt feleségem a két ikerfiammal, akikről eddig nem is tudtam, és Barbi angyalkám mindennek a szem-és fültanúja volt és elrohant…
• Mi??????? Neked volt feleséged? Elrohant és nem futottál utána? Hol van most? Ugye épségben előkerül? – csak úgy záporoztak a kérdések a kislányból.
• Nyugodj meg, angyalkám! (Szilvit sosem szólította Lajos angyalkámnak, de most úgy érezte így kell neveznie). Igen, volt feleségem, de már 3 éve elváltunk, és nem tudtam az ikrekről, ő Amerikába költözött egy idegen férfival, de most visszajött és bemutatta a gyerekeimet, akik 3 és fél évesek…

Szilvi erre nem szólt semmit, csak megsimogatta a férfi kezét…

      Lassan és depressziósan teltek a decemberi napok, és nem jött semmi hír Barbaráról. Az apácáknak csak a december 8-ai, Szeplőtelen fogantatás ünnepe után szóltak, mert hátha hozzájuk menekült Barbi, de Tihanyban sem találták. Már nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában, sőt a világon kereste a rendőrség a kislányt, de nyoma veszett. Szilvit Lajos vitte le Tihanyba a nővérekhez, s nagyon sokat foglalkozott a lánnyal, egész nap, sőt néha éjszaka is vele volt, próbálta vigasztalni, mert érezte, hogy az ikertestvérének az eltűnése az ő hibája. S Szilviben Barbarát látta, oly annyira, hogy szerelmes lett a lányba, sőt sokkal mélyebb érzelmeket érzett iránta, mint Barbara iránt. Nagyon sokat beszélgetettek, Lajos és Szilvia közt inkább lelki kapcsolat volt, Lajos és Barbara között pedig testi. Loius és Szilvi is úgy érezte, ahogy teltek a napok, hogy ők egymásnak igazi lelkitársai, egymást vigasztalták ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben, ugyanakkor nagyon hiányzott nekik Barbi, Szilvinek, mint az ikertestvére, Louis-nek pedig, mint nő. A férfinak néha megfordult a fejében, hogy a téli estéken megérintse Szilvit, mint nőt, de nem merte, mert úgy érezte, hogy az elrontatná az ő lelki barátságukat. Szilvi pedig a vigasztalót, a lelki társat látta csak a férfiban, testileg nem vonzódott hozzá, bár azt sem tudta, hogy mi az, hogy testi vonzalom, mert még sosem tapasztalt ilyesmit.

      A volt feleség beköltözött Lajos házába a két gyerekkel. Lajos naponta meglátogatta őket, de az estéket, sőt az éjszakákat is inkább Szilvinél töltötte és várták együtt a híreket, hogy mikor kerül elő Barbi. Szilvike megtanította a férfit imádkozni, és együtt mondták este a rózsafüzért, hogy Barbara épségben előkerüljön. Teltek, múltak a napok, Szilvia azért összeszedte magát, s még a téli szünet előtt le is tett három vizsgát. Elérkezett a téli szünet ideje, ugye úgy tervezték, hogy hármasban (az ikerlányok és a férfi) mennek le Tihanyba az apácákhoz. Louis ragaszkodott ahhoz, hogy Tihanyban töltse a karácsonyt, mert úgy érezte, hogy ha az apácákkal a kolostorban imádkozik Barbiért, akkor a Gondviselő jobban meghallgatja a kérésüket. A két kis ikerfiúnak már átadta az ajándékokat december 23-án és őket fenn hagyta az angyalföldi házukban az édesanyjukkal együtt. Azért jó érzés töltötte el Lajost így karácsony előtt a két gyerek miatt, úgy érezte, hogy most már van értelme az életének, mert hiába volt sikeres zenész, hiába voltak milliói, eddig nem volt felelős senkiért. Loius a volt felesége iránt már semmilyen érzést sem érzett, ugyanis az elején ismerkedésükkor szerelmes volt belé, majd amikor elhagyta őt, az ünnepelt rocksztárt, millió nő bálványát egy sokkal idősebb férfiért, akkor pedig óriásit csalódott a nőben és tiszta szívéből gyűlölte, de most már ez az érzés is elmúlt benne, sőt egy kicsit hálás is volt neki azért, hogy ilyen gyönyörű két kis angyalkával ajándékozta őt meg. Az volt a férfi életében a legszebb érzés, amikor a két fia puszit adott neki a karácsonyi ajándékok átadásakor, és azt mondták neki egyszerre: Köszönjük, apa! Ekkor úgy érezte, hogy hiába veszítette el a szerelmét, Barbarát, mégis van neki két gyereke, akikért érdemes élni és küzdeni, hogy felnevelje őket. Kicsit szomorú szívvel hagyta a kis ikreket Angyalföldön, de tudta, hogy a tihanyi kolostorban nemcsak Barbiért, hanem értük is imádkozni fognak és minden rendben lesz.

A Magyar lányok felköltöztek Budapestre, s elkezdték az egyetemista éveiket. Az egyetemista éveket három fő dolog jellemzi: 1. tanulás (ez a legfontosabb, ugyanis ezért megy az ember egyetemre), 2. alvás (ekkor rendszereződnek az ismeretek, nemzetközi tanulmányok bebizonyították, hogy a hosszú alvás a titka mind a tanulásnak, mind az emlékezésnek) és harmadikként a bulizás, ami nélkülözhetetlen az egyetemista évekhez, ugyanis valamivel oldani kell a stresszt.

      A két kis ikerlány, illetve már nagylány, mert elmúltak 18 évesek, belevetette magát a pesti egyetemista évekbe. A tanulás már gimnáziumban is jól ment nekik, így ezzel nem volt gond az egyetemen se. Aludni is jól tudtak, bár azért meg kellett szokniuk, hogy a panellakásba minden behallatszik, és Budapesten éjszaka is zajlik az élet, főleg egy forgalmas autóút mellett, ahol laktak. De itt voltak egymásnak, így nem vesztek el. A harmadik dolog, a bulizás eddig kimaradt az életükből, ugyanis mégiscsak apácák nevelték fel őket, bár a tihanyi bencés szerzetesek készítenek sört, bort, gyógylikőröket, az ikrek nem kóstolták meg ezeket, mert az apácák óvva intették őket tőlük, mondván, hogy csak férfiaknak való az ital, mert olyan erős. Diszkóban még sosem voltak, ugyanis a gregorián zenén nőttek fel, még gitáros misén sem voltak, ami Pesten egyre gyakoribb, de a tihanyi bencés kolostorba ez a vallásos divatirányzat még nem jutott be.

      Elérkezett a gólyabál és azt követő after party ideje. A gólyabál nagyon tetszett a vidéki kislányoknak, akik még csak a füredi Anna bált is csak tévéből látták, pedig az a szomszéd városukban volt, ahol felnőttek, de az apácák nagyon féltették a kis angyalokat és tiltottak tőlük minden olyan programot, ami világi, mert azt tartották, hogy Sátán ott könnyen csábít, és akit egyszer elragad a helyes útról, az nem nagyon tud visszatérni onnan. A gólyabál tehát teljesen magával ragadta a lányokat, valódi báli hangulat volt és igényes programok, amelyek még az apácáknak is tetszettek volna. Barbi gyönyörű borostyánszínű ruhát viselt, Szilvi pedig égszínkéket. A fényképeket később meg is mutatták az őket felnevelő nővéreknek, akik nagyon megkönnyezték az ő két kis angyalukat, akik igazi felnőtt, gyönyörűséges nővé váltak. Barbinak gyönyörű kontyba volt tűzve a haja, Szilvinek pedig be volt hullámosítva és a barna haja csodálatosan mutatott egy kék virággal. A legnagyobb élmény az volt a lányoknak a gólyabálon, hogy a kedvenc együttesüket, az Angel-t élőben hallgathatták és tiszta hangerővel, mert a kolostorban ezt csak titokban fülhallgatóval „hallgatták”, s tudjuk az igazi zene csak bömbölve jóJ

      Ezen a gólyabálon igazán felszabadultak az ikerlányok, úgy érezték, hogy az egész világ az övék, főleg akkor, amikor a kedvenc énekese rákacsintott Barbira. Lajos, azaz művésznevén Louis az a férfi volt, akit nem lehetett nem szeretni. Ahogy fellépett a színpadra, minden nőnek rátapadt a szeme. Csak úgy sugárzott a magabiztosságtól, a mosolytól, az erőtől és a titokzatosságtól. Minden nő odavolt érte.

Már a bálon, a koncert alatt elkezdték kínálni alkohollal a lányokat az évfolyamtársaik. Először egy koktélt ittak meg, ízlett is az ikreknek, ugyanis üdítő, frissítő íze volt. Egy koktéltól csak jól érezték magukat, majd jött a második. Barbi a ruhájához illő színű koktélt választott, Tequila Sunrise-t, amelynek a színe a balatoni napfelkeltéket és naplementéket idézte fel, s miközben a második koktélját iszogatta Barbara, könnyek csordultak a szemébe, mert eszébe jutott, hogy hiába voltak bezárva a lányok a tihanyi kolostorban, amely mégis igazi védettséget biztosított nekik és érezték, hogy szeretik őket. Ez az érzés a nagy fővárosban nem tapasztalták meg, itt teljesen elveszettnek érezték magukat, hiába barátkoztak össze az évfolyamtársaikkal. S ekkor mikor az egyik könnycseppje a koktélba csöppent Barbinak, akkor megszólította valaki, egy kellemes férfihang:

• Miért ilyen szomorú ez a gyönyörűséges kislány?

Barbara fel sem nézett, hanem csak megkeverte a koktélját, és halkan válaszolt:

• Hiányzik az otthon, a Balaton, az apácák…
• Oh, csak nem kolostorban nőtt fel a kisasszony? –kérdezte a hang egyre kedvesebben.
• De, ott, Tihanyban…
• Oh, Tihany, diákéveim kedvenc helye. Akkor ott a friss balatoni levegőn vált ilyen csinos hölggyé…

      A lánynak nagyon tetszett ez a bók, neki még soha senki sem udvarolt, s most már kíváncsi lett, hogy hogyan is néz ki ez a férfi. Szemüvegéből – ami könnyes volt – felnézett és álmai férfija állt előtte, az Angel együttes énekese. Barbi nem akarta elhinni, hogy ilyen csoda megtörténhet. Hány éjszaka, hány magányos, szomorú órában ábrándozott Róla, s most életében először Ő, álmai netovábbja udvarol neki. Lajos felkérte Barbit táncolni, s a lassú, romantikus táncolás alatt a lány igazi királynőnek érezte magát, főleg akkor, amikor a férfi szép lassan, de tüzesen megcsókolta. Ez volt a kislány első csókja, s minden lány ilyen első csókról álmodik, teljesen bele is vörösödött ebbe a fura, de nagyon jó érzésbe Barbara. Barbinak volt egy különleges ismertetőjele, amikor zavarban volt, lehetett szó felelésről, vizsgáról, vagy akár idegen emberekkel való beszélgetésről, ugyanis ilyenkor a nyakán piros pöttyök jelentek meg és úgymond bevörösödött. Érdekes, hogy Szilvinél nem jelentkeztek ezek a tünetek, amikor zavarban volt. De erről nem tehetett a kislány, csak nagyon kellemetlen volt neki, főleg amikor magán csak akkor vette észre, amikor a stresszes helyzet után belenézett a tükörbe, s így utólag is elszégyellte magát… Lajos ezt nagyon aranyosnak találta, mert ezzel is azt érezte, hogy milyen nagy hatással van az egyik rajongójára, aki ráadásul egy csodaszép leány, s aki nagyon megtetszett neki, talán szerelemre is gyulladt iránta. Amikor Louis belenézett Barbara szemébe, ott meglátott minden szépséget. A férfi nagyon vonzónak találta a lány göndör haját is, amit Barbi legszívesebben egyenesre cserélt volna.

      A gólyabált after party követte, ahol nagyon sokat beszélgettek, iszogattak. Talán ha idegenek nézik ezt, túl gyorsan történt minden, az ismerkedés, az első csók és az első egyesülés is, de ennek így kellett történnie. A férfi elvitte a lányt a csodálatos angyalföldi házába, ahol úszómedence állt a kertben és masszázskád a fürdőszobában. Minden kislány ilyen első együttlétről álmodozik, olyanról, ahol fülig szerelmes a férfiba, csodálatos környezetben és nagyon finoman és érzékien ragadja magához a fiú a lányt és elrepíti az igazi mennyországba. Barbinak ilyen volt az első éjszaka, s talán csak annyi volt a rossz, hogy ezt senkinek sem mesélhette el, ugyanis az apácáknak, akiknél felnőtt, nem mondhat ilyet, mert ők bűnnek tartják a házasságon kívüli nemi életet, és úgysem értenék meg, hogy mit érez a lány, ugyanis ők sosem voltak szerelmesek, vagy ha azok is voltak, el kellett fojtaniuk ezt a csodálatos érzést. Ikertestvérének, testi és lelki barátnőjének sem újságolhatta el a nagy hírt, mert még ő sem tapasztalta meg ezt az új érzést, és félt attól is, hogy Szilvi féltékeny lenne rá. Barbara Lajos mellett igazi nőnek érezte magát, most életében először, s ez olyan energiákat szabadított fel benne, amely a művészetében is kiteljesedett. Barbika, a Tihanyban felnőtt kislány régen is szeretett szerelmes verseket írni, de ezek csak plátói szerelemről szóltak, most pedig valóban átélte ezt a csodálatos élményt, s Ady szerelmes verseit is magáénak érezte, és most már ő maga is tudott írni saját tapasztalatokon alapuló költeményeket. Az első szerelmi vallomását Loius-hoz mint az énekeshez írta, amikor még csak órákat ábrándozott róla: „Loius, ahogy a színpadról lenézel, olyan mintha csak engem néznél, pedig tudom, hogy millió kislány rajong érted és köztük vagyok én is. Mondd mit tegyek, hogy engem válasszál közülük? Ők szebbek, okosabbak, gazdagabbak, de remélem te a belső szépséget is nézed, mert az az igazi kincs, amit meglelhetsz egy nőben.”

S most, hogy valóra vált az álom, Barbi még mélyebb szerelmi vallomást írt

„Minden nap újra beléd szeretek,

pedig ki sem ábrándultam belőled.

Férfi nem lehet náladnál vonzóbb

Kedvesebb és kívánkozóbb.

Tíz éve már, hogy ábrándozok Rólad,

S az álmom valósággá vált,

Szememet nem tudom levenni

Rád nem tekinteni…"

      Azért ha kívülálló olvassa ezt a versnek sem igazán nevezhető írást, akkor lehet megmosolyogja, mert kissé ügyetlen, de Barbara az írásban tudta kifejezni a legjobban az érzelmeit, talán ezért is talált rá Louis-ra, az énekesre, aki maga is sok dalszöveget írt. A férfi dalai által tudta elmondani legjobban Barbinak, hogy mennyire szereti, mert a tapasztalt 40 éves Lajos még sosem érzett ilyet, amit a kis ikerlány iránt, pedig már több hosszabb kapcsolata is volt, a kalandokról nem is beszélve, de akárhogy is számoljuk 100 felett volt a nők száma, akiket az énekes a szívébe rejtett. De Barbara volt az egyetlen, aki egészen máshogy fogta meg őt, talán legjobban a kis angyalka lelke ragadta magával, amelyből áradt mind az a szép és jó, amit az apácák a tihanyi kolostorban beleneveltek. Ez legfőképpen az a keresztény szeretet volt, amely teljesen önzetlen és csak adni, adni, adni akar, ahogy Szent Pál is mondja a Szeretethimnuszában, hogy a szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik és nem is kevély. S talán a legfontosabb, hogy nem keresi a maga javát. A szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel... Nekünk, embereknek is így kellene éreznünk, amikor szeretünk valakit, főleg ez a szerelmi kapcsolatokban nehéz, hogy ne féltékenykedjünk, és ne keressük a saját javunkat, szerintem így szeretni, pláne szerelmesnek lenni csak Isten segítségével lehet.

A két kis ikerlány a tihanyi kolostorban nőtt fel, az apácák szigorúan fogták őket, jól is tanult mindegyik, Barbara a humán tantárgyakban, Szilvia pedig a reálban jeleskedett. Általános iskolás korukban még úgy hasonlított egymásra a két lány, hogy gyakran az apácák is összekeverték őket, sőt a kis ikrek olyan csalafinták voltak, hogy direkt lefeleltek egymás helyett, így csak egy adott tananyagot kellett megtanulniuk. De eljött a középiskola ideje, és egyre jobban különböztek egymástól, mert kezdett kialakulni a saját ízlésük és személyiségük. Barbara szemüveget hordott, s hosszú haja volt. Szilvi kontaktlencsét és rövid, menő frizurákat viselt, Barbinak a piros volt a kedvenc színe, a másik ikernek meg a kék. Szilvia azért viselt kontaktlencsét, mert egy kis tihanyi kissrác, akibe szerelmes volt a lány, négyszeműnek csúfolta. 13 éves korukban még mind a két lány szemüveget viselt, ráadásul drótkeretes, stoptábla szemüveget. Egyik délután a kolostorkertben pityergett Szilvike, amikor pont egy szemész bácsi járt az apácáknál, s ő ajánlotta a kislánynak a kontaktlencsét. Az orvos megmutatta Szilvinek, hogy hogyan kell a kontaktlencsét tisztítani, kivenni és berakni. Egy ideig kínlódott vele a kislány, de aztán sikerült betenni, s nagyon büszke volt magára, hogy milyen szép szemei vannak szemüveg nélkül, nagyon szerette kifesteni is, aminek azért az apácák nem igazán örültek, mert hiúságnak tartották. Barbarát nem érdekelték az ilyen külsőségek, sőt ő büszkén viselte a szemüvegét, mert úgy tartotta, hogy a bölcsességet és a tudást szimbolizálja.

            Itt ebben az apácarendházban váltak éretté a lányok, és az érettségi után el kellett gondolkozniuk, hogy hol is folytatják tovább a tanulmányaikat, azaz életüket.

            Az, hogy felkerültek a fővárosba, Budapestre, egy fiatal professzornak köszönhető, aki a nyári szabadságait Tihanyban töltötte. Szegény nagyon beteg volt, rákos, pedig még 40 éves sem múlt, és mindig a Balaton mellett töltődött fel a júliusi és augusztusi hónapokban, s innen megújult erővel tért vissza a fővárosba a szeptemberi tanításra. Ő ajánlotta fel a lányoknak, hogy van neki egy angyalföldi panellakása, ahol ellakhatna a két lány, és egyetlen feltétele volt ennek a felajánlásnak, az pedig az, hogy arra az egyetemre járjanak, ahol ő tanít. Így Szilvi közgazdaságtant tanult, Barbi meg jogot, ugyanis ez volt a professzor úr kívánsága. Annyira nem tetszett ez a lányoknak, mivel Szilvia inkább a Képzőművészetire szeretett volna járni, Barbi meg magyar bölcsész szakra, de nagyon sok ember nem maga választ pályát az életben, hanem a szülők helyette, s így nem tudják megvalósítani az álmaikat, pedig csak így válhatnának boldog emberré. Erre én is csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy talán az a legfontosabb az életünkben, hogy ne akarjunk senkinek sem megfelelni, felejtsük el az elvárásokat, amelyeket a szüleink és a társadalom ültetett belénk, és nézzünk magunkba, s ott megtaláljuk, hogy mi is az életfeladatunk. A legfontosabb, hogy olyan dologgal foglalkozzunk az életünkben, ami igazán boldoggá tesz, mert csak így tudunk teljes és boldog életet élni.

            Na, de egy szó mint száz a két 18 éves ikerlány felkerült Budapestre, s beiratkozott az egyetemre. Ugyanannak az iskolának a két karára jártak, s a két iskolaépület körülbelül 500 méterre volt egymástól, így minden nap együtt tudtak ebédelni, és voltak közös tárgyaik is. A professzor annyira jószívű volt, hogy az első félévben finanszírozta a lányok kiadásait (élelem, tankönyvek, ruházat, utazás), a második félévtől pedig a további angyalföldi lakásban élésnek az volt a feltétele, hogy ösztöndíjat szerezzenek és abból tartsák el magukat.

            A lányoknak az elején nagyon hiányzott a tihanyi kolostor, az apácák, az a gondoskodás, amit ott megkaptak. Itt, a nagyvárosban csak egymásra számíthattak.                           Havonta egy hétvégére mentek haza az apácákhoz, ilyenkor péntek délutántól vasárnap délig csak mesélték az élményeiket, olyanokat, amelyekről a nővérek csak kalandregényekben olvashattak, vagy amelyet a televízióban - amiből egyetlenegy volt a kolostorban, és azt is naponta csak 1 órát lehetett nézni - láthattak. Ezekből az elbeszélésekből megtudták a nővérek, hogy mi módi a fővárosban, hogy milyen sok ember utazik reggel a metróval a munkahelyére, hogy még az emberek a szomszéd nénit sem ismerik, nemhogy a panelház többi lakóját. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt az apácák számára, akik nemcsak Tihanyból, hanem a környék falukból is mindenkit ismertek és mindenkinek köszöntek. A lányok meséltek a plázákról, ami különösen Szilvi érdeklődését keltette fel, hozott is a nővéreknek mindig ajándékba valami újdonságot, hol egy-egy parfümmintát, sminkeket. Erzsi szakácsnő különösen egy francia levendulaillatú parfümért volt oda, amelyet Provance-ban gyártottak. Amióta Szilvitől megkapta az első ilyen ajándékot, azóta azon törte a fejét, hogy ő is csinál ilyen mennyei illatú illatszert a tihanyi levendulákból, de akárhányszor próbálkozott, sosem jött neki össze ez a különleges illat, így egy idő után le is tett róla, s azóta ezt mondogatta folyamatosan, hogy igazi parfümöt csak a franciák tudnak készíteni. Barbi mindig könyveket és újságokat, különösen női lapokat hozott ajándékba az apácáknak. Egyidő után már eltalálta az ízlésüket, érdekes, de főleg a lányregények és a női divatlapok érdekelték a nővéreket, pedig ők csak a barna apácaruhában voltak egész nap, de azért képzeletben mindig magukra öltötték a divatlapok ruhakölteményeit, valamelyik nővér ezzel a lappal is aludt el, s arról álmodott, hogy ő a párizsi kifutók sztárja. Álmodni bármiről lehet, még az apácáknak is, s ne felejtsük el, hogy az álmok egyszer valóra válnak…

            Az apácákon érződött, hogy ők nők, mert érdekelte őket a divat. Férfi szerzetesek és papok nem nézték volna meg a divatlapokat. Egy férfi nem értheti, hogy mire jó ez a divat-dolog, csak elfogadja, ahogy egy lány sem értheti, hogy miért szeretik a férfiak nézni a tévében a focimeccset. De egy nőt, így egy apácát is érdekel a divat és minden, ami szép. A két ikerlány, Barbara és Szilvia nem csak külsőleg volt szép, hanem belül is. Csak úgy áradt belőlük a gyengédség, a finomság és a kedvesség. Az apácák arra nevelték őket, hogy ne beszéljenek rondán és ne viselkedjenek csúnyán, hanem a finom női lelkükből az fakadjon, ami bennük van. A lányok sokat mosolyogtak és nevettek, csak úgy sugárzott belőlük a derű. A nővérek megtanították a lányokat nővé válni, ráadásul nemcsak nővé válni, hanem annak is maradni, azaz csodának, varázslatnak, mert minden nőnek adni kell magára, törődni azzal is, hogyan néz k,i és ez nem életkor vagy élethelyzet kérdése. Ezek az 50-60 éves apácák is adtak magukra, s azért, mert egy szerzetesrend tagjai, nem voltak elhanyagoltak, koszosak és kócosak. Az apácák Krisztus menyasszonyai, így a vőlegényhez illőnek kell lenniük mind megjelenésükben, stílusukban, viselkedésükben.

            De azért ne felejtsük el, hogy minden embernek más a szépérzéke, a legfontosabb talán az, hogy az emberek szívére hatással legyünk, azaz meg tudjuk őket nevettetni, és akkor mindenki bájosnak és szépnek talál bennünket. Az apácák arra tanították a lányokat, hogy szép az, aki szépen él.

Magyar Barbara és Szilvia, a két kis ikerangyal nagyon hasonlított egymásra, de csak külsőleg. Mindkét lánynak szép hosszú barna haja volt, amely a tihanyi levendulából készített sampontól lett ennyire dús és erős. Tihany - ahol a lányok felnőttek - nagyon híres a levenduláiról, a tihanyi öreglevendulás bokrai már több mint nyolcvan évesek. A levendula nyáron, június elejétől július végéig virágzik. Ilyenkor olyan gyönyörű a tihanyi mező, ahogy a mélysötét kékeslila színekben pompázik.

            A lányok gyakran kimentek a levendulamezőre, vittek magukkal egy pokrócot, megterítettek, s itt szoktak reggelizni abból a kis piknikkosárból, amelyet Erzsi nővér, a kolostor szakácsnője készített össze nekik. Ebben volt minden, ami szem-szájnak ingere: fehér cipó, padlizsánkrém, sonka, alma, különleges sajtok. Barbara - aki a háziasabb volt a lányok közül - mindig a kockás abroszon terített meg a pléden, s miközben jóízűen falatoztak a lányok, nézték a munkásokat, ahogy sarlóval learatják a levendulavirágokat. Barbi és Szilvi tudta, hogy a levendulát reggel kell aratni, ezért is reggelizni jöttek ki. Szerettek korán kelni az ikrek, mert ilyenkor előttük volt az egész nap, s tudjuk, hogy minden nap egy új élet kezdete. Egy kolostorban hozzá is edződik a korai keléshez az ember, ugyanis fél 6-kor már zsolozsma van, utána pedig szentmise. Az ikerlányok szerették az egész délelőttöt kinn a szabadban, a jó friss levegőn tölteni, s szemlélni Isten csodálatos világát. Barbi mindig vitt magával valamilyen könyvet, ugyanis nagyon szeretett olvasni. Első könyv, amit elolvasott Benedek Elek Világszép nádszálkisasszony műve volt, amelyben a nagy mesemondónk összegyűjtötte és dolgozta fel a magyar mesekincs szíve-javát. Azóta már több mint tíz év telt el, és Barbi elolvasott könyveinek száma meghaladta a több százat, sőt az ezerhez közelített. Barbara számára a könyvek ugyanolyan létfontosságúak voltak, mint a levegő. Ahogy olvasta a könyveket, jóérzés és vigasz töltötte el, olykor-olykor jókat is nevetgélt rajtuk és érezte, hogy nincs egyedül. Szilvi ugyanígy volt a festményekkel, számára azok jelentették a vigaszt. Szilvi is művészlélek volt, de ő az olvasás és az írás helyett - mert Barbika írni is nagyon szeretett, írt ő mindent: naplót, verset, novellát - inkább a képzőművészetet, ezen belül is a festészetet választotta. A rétre is mindig kivitte a kis festőállványát és a festőkészletét, és miközben Barbi írt és olvasott, addig ő lefestette a levendulákban színpompázó Tihanyt. Azt mondják, hogy azért olvasunk könyveket és azért nézzük és csodáljuk a festményeket, hogy rájöjjünk kik is vagyunk valójában. Amit más emberek tesznek, gondolnak, éreznek, és a művészetükben megjelenítenek, nagyon fontos ahhoz, hogy ráeszméljünk arra, hogy kik vagyunk és kivé válhatunk ezen a világon.

            A balatoni táj minden művésznek ihletet ad, a festőnek a csodálatos színeivel, az íróknak és költőknek pedig a friss levegőjével. Itt egyszerűen nem lehet depressziósnak lenni, mert csak úgy árad a jókedv és a derű mindenből, a tájból, a nyári Balatonból, de még a téliből is, ahogy korcsolyáznak a vidám gyerekek a befagyott tavon. A kis ikerlányok itt nem lettek megfertőzve korunk, főleg a magyarok betegségével, a depresszióval és ez nagyon sokat segített nekik a későbbi életünk során is.

            Az apácakolostorban egyébként is mindig a vidámságé volt a főszerep, mert a tíz nővér, aki a lányokat felnevelte, csak úgy sugárzott a derűtől, főleg Erzsi nővérre, a szakácsnőre volt ez elmondható. Az embert kivéve semmilyen élőlény nem tud nevetni. A Gondviselő ezzel olyan adományt ajándékozott nekünk, amelyet akkor érezhetünk, amikor kedvünk tartja. Az apácák is jól tudták, hogy a nevetés gyógyít, ha az ember mosolyog, akkor az emésztése megjavul; ha kuncog, akkor a terhei könnyebbé válnak; és ha kacag, akkor az élete meghosszabbodik, hiszen a nevetés a hosszú és boldog élet titka.

            Erzsébet mindenkinek és mindenhol papos vicceket mesélt. A kedvence ez volt, amit a kislányoknak is megtanított, s amikor Pestre kerültek, mindenkit ezzel nevettetek meg:

„Mi bűn?

Egy fiatalember gyónni megy a paphoz. - Atyám, én vétkeztem. - Mi a vétked, fiam? - A hiúság bűnébe estem. Naponta többször belenézek a tükörbe, és csodálom magam, hogy milyen szép vagyok. A pap megfordul, és ránéz a fiúra- Ez nem bűn, fiam, csak egyszerű tévedés.”

      Erzsiből csak úgy áradt a humor, és ez a finom ételein is meglátszott, amiket főzött. Egyszerűen lehetett érezni a finoman elkészített ételekből, hogy milyen vidámsággal és szeretettel sütötte-főzte azokat. Erzsi nővér számára a főzés játék volt, ugyanis játékkal és örömmel főzött, s ez is varázsolta az ételeit annyira finommá, hogy mindenki jókedvűen és jóízűen evett belőlük.

      A szakácsnő legjobban a töltött káposztát tudta elkészíteni, aminek olyan híre volt, hogy az országból, sőt egész Európából idejöttek a papok megkóstolni Erzsi nővér töltött kápiját, ahogy nevezték. Karácsonykor mindig ezt készítette, s olyan nagy fazékban főzte, hogy még száz embernek is jutott belőle. Tudjuk, hogy a töltött káposzta az ünnepi alkalmak nélkülözhetetlen darabja, amiből csak nagy adag készülhet. Erre az ételre aztán igazán igaz, hogy ahány ház, annyi recept. Erzsi titkos receptjét senkinek sem árulta el, a vendégek csak annyit éreztek ebből a nagyon finom és laktató ételből, hogy volt benne füstölt húsos császárszalonna, malachús, csülök, és talán még egy kis szerecsendióval is megbolondította.

      A két kis ikerlány az apácakolostorban vidámságban és derűben nőtt fel, miközben olyan erkölcsi alapot kaptak, amelyet a mai iskolákban nem tanítanak meg a pedagógusok, mert ehhez kell az apácák élettapasztalata, azért majd meglátjuk a későbbiekben, hogy sajnos mindenre, főleg korunk, a XXI. század kihívásaira nem tudták megtanítani a lányokat a nővérek, mert ők, ott a vidéki kolostorban ilyenekkel nem találkoztak, s tudjuk, hogy az élet a legjobb tanítómester, mert hiába tanulunk meg mindent az iskolapadban, úgyis majd maga az élet fog megtanítani minket azáltal, hogy próbára tesz. Az élet egészen máshogyan tanít, mint egy tanár. Ugyanis az élet a tanárral ellentétben először adja fel a vizsgát, s utána a leckét, s ha nem sikerül a vizsga, akkor feladja újra a leckét és így tovább, mind addig, amíg eföldön élünk.

Regényem főhősnői, Magyar Barbara és Magyar Szilvia egy tihanyi apácakolostorban nőttek fel. A magyar tenger, azaz a Balaton fölött emelkedik Tihany vulkanikus szigete, ahol található ez a kis kolostor, amely az imádást és az engesztelést jelképezi.

18 évvel ezelőtt a kolostor szakácsnője, Erzsi nővér találta meg a két kislányt, a templom kapuja előtt. Szépen be voltak bugyolálva, s egy levél is volt melléjük téve a kosárban, amelyen kicsit elmosódva kék tollal ez volt írva: "Kedves Nővérek! Nagyon szeretem ezt a két kis angyalt, de sajnos nem tudom őket felnevelni, mert nincs rá lehetőségem. De bízom a Gondviselőben és tudom, hogy Önöknél, Jézus Krisztus menyasszonyainál jó helyen lesznek. Kérem, vigyázzanak rájuk, s neveljenek belőlük tisztességes magyar embereket. Köszönettel: egy édesanya." Az édesanya levele miatt, különösen ez a rész miatt („…s neveljenek belőlük tisztességes magyar embereket.”) nevezték el az apácák a lányokat Magyar vezetéknevűeknek, a keresztnevüket pedig onnan kapták, hogy a sötétebb hajú kislánynak egy olyan arany nyaklánca volt, amin egy B betűs medál lógott, a másik lánynak pedig egy SZ betűs medál volt a nyakában. Így kapták a lányok a Barbara, illetve a Szilvia keresztnevet. Ebből az aranymedálból is látszott, hogy egy olyan édesanya bízta az apácákra a kislányait, aki nagyon szerethette őket, mert még nyakláncot is vett nekik, csak valami ok miatt, ami talán sosem derül ki, nem tudja őket felnevelni, s ezért jó kezekbe helyezte őket. A nővérek sokszor elmerengtek ezen, hogy vajon mi miatt hagyta a kolostor előtt ezt a gyönyörű két gyereket egy édesanya? Talán egy olyan szerelemből fogantak ezek a kislányok, amelyet titokban kellett tartani? Vajon az édesapa tudott róluk? És a nagyszülők? Ha tudtak volna a létezésükről, megengedték volna ezt? De ezek mind-mind kérdések maradtak, amelyekre sosem kaptak választ az apácák.

            Az egész rendház megörült a két kis jövevénynek, az angyalkákkal élet és vidámság költözött be a kolostorba. Ebben a szerzetesrendben 10 nővér élt, 50-60 év körüliek, gondolhatjuk, hogy mennyire örülhettek ennek a két kisbabának. Legtöbb apáca 30-40 éve tett fogadalmat, s az azért hosszú idő, hogy nem történik velük semmi izgalmas, hanem el vannak zárva a külvilágtól, habár imádkoznak az emberiségért és ez nagyon ránk is fér. Én hiszek abban, hogy minden ima meghallgatásra talál az Istennél, s ahogy Jézus is mondja, hogy "bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja azt." Csak azért nem teljesül mindjárt a kívánságunk, mert nem vagyunk még felkészülve arra, hogy megkapjuk azt, amit szeretnénk. Tudjuk, hogy a türelem szép erény és előbb-utóbb rózsát terem. Erről jut eszembe, hogy a kolostorkertben volt egy gyönyörű rózsás kert is, tele különleges virágokkal, és a leghíresebb virág itt a fekete rózsa volt. Ti már láttatok olyat? Az ikrek, különösen Barbi kivételes vonzalmat érzett a fekete rózsa iránt, naponta többször odament hozzá a kertben, és elkezdett vele beszélgetni. Tudtátok, hogy a növényekhez, ha hangosan beszélünk, akkor sokkal gyorsabban nőnek és szebb virágokat hoznak? Vajon ennek mi lehet az oka? Talán az, hogy nemcsak az emberek, hanem a növények is, mivel élőlények megérzik, ha az ember szereti őket és ezt hamar meghálálják. Egy szó mint száz Barbara és a fekete rózsa között különleges kapcsolat alakult ki, a kislány sokszor odament a virághoz és neki mondta el minden baját-bánatát. Barbi érezte, hogy a virág meghallgatja és olykor-olykor még látta is, ahogy bólogatott neki, s helyeselt a lány által magában feltett költői kérdésekre.

            Barbi és Szilvi nagyon szeretett játszani a tihanyi kolostorkertben. Az igaz, hogy a gyerekek fő tevékenysége a játék, de ebbe mindig belevonták az apácákat is, ugyanis a játék nem gyerekes dolog, sőt ha egy felnőtt már nem tud játszani, akkor ott már komoly baj lehet. Játszani életkortól függetlenül tudni kell, s ezt az 50-60 éves nővérek is tudták, akik a játék lendületét, a vele járó felszabadultságot és izgalmat sem adták fel, ugyanis játszani jó. Játszani csak szabadon, önkéntesen lehet, parancsra nem. A tihanyi apácák az egész életet játékként fogták fel, úgy mintha a Jóisten csapatában játszanának, és időnként nyernek, de néha vesztenek is, mert az életben vannak nehézségek, de játékkal az egész élet derűsebbé válik, s könnyebb felemelkedni a kisebb-nagyobb nehézségeken.

            Az apácák maguk festették ki a tihanyi kolostor falait, sőt még a bútorokat is maguk pingálták gyönyörű motívumokkal: tulipánnal, cserfa levelecskével és makkocskával. Azért ilyen mintákat festettek, mert a rendfőnöknő, Mária nővér Erdélyből származott, s ő hozta magával az erdélyi virágos minták készítésének a hagyományát és megtanította a többi nővért is erre.

            A kolostorban az apácáknak sok dolguk volt, volt saját tehenük is, amit maguk fejtek, és a tejből készítettek tejfölt meg vajat. Voltak tyúkjaik és disznóik is és egy hatalmas kertjük búzával, krumplival, kukoricával, paradicsommal, paprikával, salátával és mindennel, amit meg tud az ember termelni.

            Először idegen volt Barbinak és Szilvinek, azaz a két kis angyalnak ez a nagyváros, ugyanis előtte a Balaton melletti Tihanyban nőttek fel, szobájuk ablaka a magyar tengerre nézett, s amikor reggel felkeltek igazi szabadságérzés járta át őket. Reggelente amikor beszívták a friss vidéki levegőt, úgy érezték, hogy ezzel olyan energiát nyertek aznapra, ami bármilyen akadály leküzdésében segíti őket, mert ebben a levegőben benne volt az itt élők évszázados tudása is, amely segítette az egész napjukat. Ezzel szemben Angyalföld egészen más volt. Itt „otthonuk” ablaka egy másik panellakásra nézett, s amikor reggel kinyílt a szemük "börtönben" érezték magukat. Itt, ebben a betondzsungelben nem érezték azt, hogy milyen érzés a szabadság, a nagy tér, ahol igazán ki tud bontakozni az ember egyénisége. Ez a bezártság fogva tartotta őket, s nem tudták felfogni azt, hogy akik itt születtek és éltek mindig ezzel a nyomasztóérzéssel ébrednek? Vagy meg lehet ezt valaha szokni? Főleg olyan kis vidéki kis angyalkáknak, akiknek szabadságra, térre van szükségük, hogy a testük és a lelkük is repdessen. Bár akármilyen fura is, az ember vidéken sokkal kisebbnek érzi magát, mint a nagyvárosban. És miért van ez így? Azért, mert a vidéki ember sokkal több időt tölt szabadban, és ez új távlatokat ad a világának. Távolabb kerül a horizont, a ház falain és a felhőkön túlra is, s így az ember jobban megérti a természet körforgását.    

            Az volt a legfurcsább a lányoknak, hogy a főváros utcái tele voltak szeméttel, otthon, a tihanyi kolostorban mindennek rendje volt, nem volt szemét egyáltalán, mert vagy elégett a tűzön, vagy bekerült a trágyába. A krumpli héját és az egyéb konyhai hulladékokat pedig megették a tyúkok és a disznók. Csodálatos körforgás volt a szemétnek a természettel vidéken, s nem mérgezték se magukat, se a földeket, se a levegőt az emberek. Ez nagyon hiányzott a két kis ikerlánynak a szmoggal teli fővárosban.           

            Tehát amikor a két kis ikerangyal felkerült a fővárosnak abba a részébe, amelyet sokan Kádár földjének hívnak... Na, de ne menjünk bele a politikába, ugyanis én szépirodalmi regényt akarok írni, nem politikait. Egyébként regényem ötlete abban a házban született meg, ahol nagy írónk, Sánta Ferenc 1955 és 1966 között élt, s van is egy emléktábla ennek az angyalföldi háznak az oldalán, ahol egy Sánta Ferenc-idézet van írva: "Az emberiséget fenyegető két legnagyobb veszély a fanatizmus és a közöny." A fanatizmus nem más, mint a valóság figyelmen kívül hagyása, s ragaszkodás egyes eszmékhez, elvekhez. Sajnos ennek az ideológiának nemcsak Sánta Ferenc korában, a 20. század közepén volt nagy veszélye, hanem ma is van. Ugyanis nagyon sok ember él közöttünk is, akit nem lehet meggyőzni arról, hogy amihez ragaszkodik, az nem ésszerű. A másik eszme is ugyanolyan veszélyes az emberiségre, mert a közönyös ember teljesen közömbös, hiányzik belőle az érdeklődés. A kettő között, a fanatizmus és a közöny között kellene megtalálni azt az ideológiát, ami táplál bennünket, mert fontos, hogy érdeklődjünk aziránt, ami életünkben kívánságot kelt, mert ez jóleső, pozitív érzelmeket táplál bennünk, de ne legyünk a végletek emberei. Na, de mielőtt belemennék a filozófiai mélységekbe, térjünk vissza a regényemhez. Itt jegyzem meg, hogy hajlamos vagyok a filozofálgatásokra, úgyhogy ezzel vigyázom:)