Először idegen volt Barbinak és Szilvinek, azaz a két kis angyalnak ez a nagyváros, ugyanis előtte a Balaton melletti Tihanyban nőttek fel, szobájuk ablaka a magyar tengerre nézett, s amikor reggel felkeltek igazi szabadságérzés járta át őket. Reggelente amikor beszívták a friss vidéki levegőt, úgy érezték, hogy ezzel olyan energiát nyertek aznapra, ami bármilyen akadály leküzdésében segíti őket, mert ebben a levegőben benne volt az itt élők évszázados tudása is, amely segítette az egész napjukat. Ezzel szemben Angyalföld egészen más volt. Itt „otthonuk” ablaka egy másik panellakásra nézett, s amikor reggel kinyílt a szemük "börtönben" érezték magukat. Itt, ebben a betondzsungelben nem érezték azt, hogy milyen érzés a szabadság, a nagy tér, ahol igazán ki tud bontakozni az ember egyénisége. Ez a bezártság fogva tartotta őket, s nem tudták felfogni azt, hogy akik itt születtek és éltek mindig ezzel a nyomasztóérzéssel ébrednek? Vagy meg lehet ezt valaha szokni? Főleg olyan kis vidéki kis angyalkáknak, akiknek szabadságra, térre van szükségük, hogy a testük és a lelkük is repdessen. Bár akármilyen fura is, az ember vidéken sokkal kisebbnek érzi magát, mint a nagyvárosban. És miért van ez így? Azért, mert a vidéki ember sokkal több időt tölt szabadban, és ez új távlatokat ad a világának. Távolabb kerül a horizont, a ház falain és a felhőkön túlra is, s így az ember jobban megérti a természet körforgását.    

            Az volt a legfurcsább a lányoknak, hogy a főváros utcái tele voltak szeméttel, otthon, a tihanyi kolostorban mindennek rendje volt, nem volt szemét egyáltalán, mert vagy elégett a tűzön, vagy bekerült a trágyába. A krumpli héját és az egyéb konyhai hulladékokat pedig megették a tyúkok és a disznók. Csodálatos körforgás volt a szemétnek a természettel vidéken, s nem mérgezték se magukat, se a földeket, se a levegőt az emberek. Ez nagyon hiányzott a két kis ikerlánynak a szmoggal teli fővárosban.           

            Tehát amikor a két kis ikerangyal felkerült a fővárosnak abba a részébe, amelyet sokan Kádár földjének hívnak... Na, de ne menjünk bele a politikába, ugyanis én szépirodalmi regényt akarok írni, nem politikait. Egyébként regényem ötlete abban a házban született meg, ahol nagy írónk, Sánta Ferenc 1955 és 1966 között élt, s van is egy emléktábla ennek az angyalföldi háznak az oldalán, ahol egy Sánta Ferenc-idézet van írva: "Az emberiséget fenyegető két legnagyobb veszély a fanatizmus és a közöny." A fanatizmus nem más, mint a valóság figyelmen kívül hagyása, s ragaszkodás egyes eszmékhez, elvekhez. Sajnos ennek az ideológiának nemcsak Sánta Ferenc korában, a 20. század közepén volt nagy veszélye, hanem ma is van. Ugyanis nagyon sok ember él közöttünk is, akit nem lehet meggyőzni arról, hogy amihez ragaszkodik, az nem ésszerű. A másik eszme is ugyanolyan veszélyes az emberiségre, mert a közönyös ember teljesen közömbös, hiányzik belőle az érdeklődés. A kettő között, a fanatizmus és a közöny között kellene megtalálni azt az ideológiát, ami táplál bennünket, mert fontos, hogy érdeklődjünk aziránt, ami életünkben kívánságot kelt, mert ez jóleső, pozitív érzelmeket táplál bennünk, de ne legyünk a végletek emberei. Na, de mielőtt belemennék a filozófiai mélységekbe, térjünk vissza a regényemhez. Itt jegyzem meg, hogy hajlamos vagyok a filozofálgatásokra, úgyhogy ezzel vigyázom:)