Barbara 10 év után újra elkezdte a jogot és olyan kitartással csinálta végig, amelyet abból az időkből merített, amikor a túléléséért és az emlékezésért kellett küzdenie. A jogi egyetem nagyon nehéz, ugyanis iszonyú mennyiségű anyagot, azaz törvényszövegeket kell szinte szó szerint bemagolni. A legnehezebb tantárgy a polgári jog, ahol sokszor az évfolyam 80 %-a megbukik. Ezek a vizsgák olyanok, mint egy kivégzés. Először van a beugró teszt, amelyet 75 %-osan kell abszolválni ahhoz, hogy mehessen az ember szóbelizni, és ez 15 feljelentkezett hallgatóból csak a felének, 7-8-nak sikerül, s ebből szintén csak a fele, 3-4 hallgató megy át a szóbeli vizsgán, ahol három tételt is húzni kell. Nagy procedúra egy ilyen jogi vizsga és tudjuk, hogy a legtöbb egyetemi vizsga nem a tudáson múlik, hanem ahogy a statisztika tartja 40 % a tudáson, 30 % a szerencsén és 30 % a vizsgáztatón múlik. Nemrég olvastam egy jópofa könyvet, ahol egy volt jogi egyetemista a Szerencsejáték Zrt.-hez hasonlította az egyetemet. Ugyanis hányszor van az, hogy csak egy tételt tanul meg valaki és azt az egyet húzza, vagy pedig egy tételt hagy ki és azt az egy tételt kérdezik.

            De Barbi mindvégig hitt benne, hogy felnőtt fejjel, 2 gyerek és munka mellett is meg tudja csinálni az egyetemet. Hitt abban, hogy képes rá és hogy a dolgok számára kedvezően alakulnak, ahogy az eddigi életében is. Habár jó, ha tudjuk, hogy az élet fordítva működik, mint az egyetem. Ugyanis az életben először kell vizsgáznod, s ha a vizsgán megbuksz, akkor adja fel a leckét, s újra vizsgázni, s mindaddig, amíg meg nem tanulod. És az egyetemen nem egy vizsgán nyújtott teljesítményed fogja meghatározni, hogy milyen szakemberré válsz, mert amint láthattuk ott elképesztően nagy a szerencsefaktor, de az életben sajnos, vagy nem sajnos a vizsgán nyújtott teljesítmény számít, mert az maga az élet. S ha megbuksz rajta, akkor újabb lecke lesz feladva, mindaddig, amíg nem tanulsz belőle. Hányszor van, hogy ugyanazt a hibát elkövetjük újra és újra, s ismét megbukunk a vizsgán, de az élet mindig, akár harmadszorra, ötödszörre is ad nekünk egy újabb esélyt arra, hogy újra vizsgázhassunk. Ahogy ebből a kisregényből is kiderült, hogy ahogy az írásom szereplői emberek, tehát gyarlóak, úgy mi is azok vagyunk. Újra-és újra elbukunk, de mindig felállunk, mert képesek vagyunk arra, hogy lehetetlennek tűnő dolgokat is véghezvigyünk, ahogy ezt Barbi is megtette, s "feltámadt". De azt sohase felejtsük el, hogy életünk egy része nem a mi kezünkben van, s jobb, ha nem mi döntünk. Ugyanis létezik Gondviselés, még ha sokan másnak is nevezik: Sorsnak, Univerzumnak vagy Véletlennek. Nekem legjobban a Gondviselés szó tetszik, mert ebben benne van az, hogy valami, vagy inkább Valaki gondot visel rólunk, ezért semmitől sem kell félnünk, mert jó kezekben vagyunk. Én azt hiszem, hogy azért születtünk erre a földre, hogy megtanuljunk valamit, és ennek érdekében bizonyos eseményeknek meg kell történniük, bizonyos helyzeteket át kell élnünk akkor is, ha akarjuk, ha nem. Ugyanúgy, ahogy regényem főhősnői, a két ikerlány, Barbara és Szilvia sem kerülhette ki a sorsát. Fontos, hogy ahhoz, hogy maga a Világegyetem rendszere ne sérüljön, a végső döntést át kell adnunk a Gondviselésnek azzal, hogy csak akkor valósuljon meg minden, amit elképzeltünk, ha azok nem ellentétesek mások céljaival. Nem az a fontos, hogy mindenáron elérjünk valamit, hanem az, hogy úgy érjük el, hogy ezzel másokat ne bántsunk meg, tehát ne a saját önző céljainkat nézzük, hanem az emberiségét is, ahogy a tihanyi kolostorban az apácák tették. Azáltal, hogy szerepet adunk a Gondviselésnek céljaink kitűzése során, lehetőséget biztosítunk arra, hogy a legtökéletesebben alakuljon minden, mert Ő, aki mindent tud, látja, hogy mi a legjobb nekünk. Pillanatnyilag akár fájdalmakkal is járhat a sorsunk, ahogy a regényemben is megtapasztaltuk, hogy hőseim sokat szenvedtek, de hosszútávon minden kifizetődik, s mindenki elnyeri a méltó jutalmát, azaz előbb-utóbb boldog lesz. De a saját boldogságunkhoz a legfontosabb út az, hogy tudjunk megbocsátani egymásnak. Vagy inkább úgy fogalmazom, hogy először bocsássunk meg önmagunkat, bármi hibát is elkövettünk az életben, s ha már tiszta a lelkiismeretünk, akkor az ellenünk vétkezőknek is, hogy újra békességben és boldogságban élhessünk ezen a földön, mert én hiszem, hogy a jólétre és az örömre vagyunk teremtve, s nem szegény és szomorú életre. S végül ne felejtsük el, hogy mindenből tanulunk, s ne akarjuk megváltoztatni a múltat, s feltenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha…Mert semmi értelme…Mert mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, azaz ahogy megvolt írva. S minden úgy volt jó, ahogy volt. Véleményem szerint nincsenek véletlenek, csak a sorsunk, aminek azért 50 %-ban mi is az irányítói vagyunk, tehát létezik szabad akarat.

            Ahogy minden karácsony éjszakáján regényeim szereplői is átgondolják az addigi életüket, úgy mi is tegyük ezt meg minden szentestén. S akkor rájövünk, hogy minden, ami eddig történt, úgy volt jó, ahogy volt. Karácsonykor visszagondolva a mögöttünk hagyott évre, évtizedekre ráeszmélünk, hogy életünkben minden értelmet nyert, mintha egy kirakós játék minden darabja a helyére került volna. Minden, ami történt az életünkben, azokkal lettünk azok, akik most vagyunk és nélkülük (a negatív élményeket és a tragédiákat is beleszámítva, gondoljuk csak Barbara álhalálára), valahogy kevesebbnek éreznénk magunkat, mert azok is hozzátartoznak az életünkhöz. S ami nem öl meg, az megerősít, hisz Barbara is "feltámadt", s újabb esélyt, azaz vizsgákat kapott az élettől. Nem feltétlenül kell az élet kellemetlen eseményeiben csak a rosszat látni, van bennük valami jó is, ami csak később derül ki, de mindig kiderül, ahogy Barbara "holtnak hívése" is esélyt adott Lajos és Szilvia kapcsolatának, és annak, hogy átgondolják az addigi életüket és megbocsássanak mindenkinek. S ne felejtsük, hogy akármilyen helyzetben is vagyunk, és akármilyen leküzdhetetlennek is látszanak a nehézségeink, mindig valami nagyszerű felé tartunk, mert az élet maga egy csoda. Nekünk pedig hinnünk kell ebben a csodában, s a csodákkal visszahozni az életünkbe a gyermekkor önfeledtségét. A karácsony is erről szól, magáról a csodáról, ahogy Jézus, a Megváltó megszületett Betlehemben, és ahogy Ő maga, a Próféta mondta 33 évvel később, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Higgyünk tehát a csodákban, és meglátjuk, hogy valóban csodálatossá válik az életünk. A karácsony tökéletes arra, hogy felidézzük, hogy az életünk Isten ajándéka, és a mi ajándékunk cserébe az, hogy mihez kezdünk vele.