Magyar Barbara és Szilvia, a két kis ikerangyal nagyon hasonlított egymásra, de csak külsőleg. Mindkét lánynak szép hosszú barna haja volt, amely a tihanyi levendulából készített sampontól lett ennyire dús és erős. Tihany - ahol a lányok felnőttek - nagyon híres a levenduláiról, a tihanyi öreglevendulás bokrai már több mint nyolcvan évesek. A levendula nyáron, június elejétől július végéig virágzik. Ilyenkor olyan gyönyörű a tihanyi mező, ahogy a mélysötét kékeslila színekben pompázik.

            A lányok gyakran kimentek a levendulamezőre, vittek magukkal egy pokrócot, megterítettek, s itt szoktak reggelizni abból a kis piknikkosárból, amelyet Erzsi nővér, a kolostor szakácsnője készített össze nekik. Ebben volt minden, ami szem-szájnak ingere: fehér cipó, padlizsánkrém, sonka, alma, különleges sajtok. Barbara - aki a háziasabb volt a lányok közül - mindig a kockás abroszon terített meg a pléden, s miközben jóízűen falatoztak a lányok, nézték a munkásokat, ahogy sarlóval learatják a levendulavirágokat. Barbi és Szilvi tudta, hogy a levendulát reggel kell aratni, ezért is reggelizni jöttek ki. Szerettek korán kelni az ikrek, mert ilyenkor előttük volt az egész nap, s tudjuk, hogy minden nap egy új élet kezdete. Egy kolostorban hozzá is edződik a korai keléshez az ember, ugyanis fél 6-kor már zsolozsma van, utána pedig szentmise. Az ikerlányok szerették az egész délelőttöt kinn a szabadban, a jó friss levegőn tölteni, s szemlélni Isten csodálatos világát. Barbi mindig vitt magával valamilyen könyvet, ugyanis nagyon szeretett olvasni. Első könyv, amit elolvasott Benedek Elek Világszép nádszálkisasszony műve volt, amelyben a nagy mesemondónk összegyűjtötte és dolgozta fel a magyar mesekincs szíve-javát. Azóta már több mint tíz év telt el, és Barbi elolvasott könyveinek száma meghaladta a több százat, sőt az ezerhez közelített. Barbara számára a könyvek ugyanolyan létfontosságúak voltak, mint a levegő. Ahogy olvasta a könyveket, jóérzés és vigasz töltötte el, olykor-olykor jókat is nevetgélt rajtuk és érezte, hogy nincs egyedül. Szilvi ugyanígy volt a festményekkel, számára azok jelentették a vigaszt. Szilvi is művészlélek volt, de ő az olvasás és az írás helyett - mert Barbika írni is nagyon szeretett, írt ő mindent: naplót, verset, novellát - inkább a képzőművészetet, ezen belül is a festészetet választotta. A rétre is mindig kivitte a kis festőállványát és a festőkészletét, és miközben Barbi írt és olvasott, addig ő lefestette a levendulákban színpompázó Tihanyt. Azt mondják, hogy azért olvasunk könyveket és azért nézzük és csodáljuk a festményeket, hogy rájöjjünk kik is vagyunk valójában. Amit más emberek tesznek, gondolnak, éreznek, és a művészetükben megjelenítenek, nagyon fontos ahhoz, hogy ráeszméljünk arra, hogy kik vagyunk és kivé válhatunk ezen a világon.

            A balatoni táj minden művésznek ihletet ad, a festőnek a csodálatos színeivel, az íróknak és költőknek pedig a friss levegőjével. Itt egyszerűen nem lehet depressziósnak lenni, mert csak úgy árad a jókedv és a derű mindenből, a tájból, a nyári Balatonból, de még a téliből is, ahogy korcsolyáznak a vidám gyerekek a befagyott tavon. A kis ikerlányok itt nem lettek megfertőzve korunk, főleg a magyarok betegségével, a depresszióval és ez nagyon sokat segített nekik a későbbi életünk során is.

            Az apácakolostorban egyébként is mindig a vidámságé volt a főszerep, mert a tíz nővér, aki a lányokat felnevelte, csak úgy sugárzott a derűtől, főleg Erzsi nővérre, a szakácsnőre volt ez elmondható. Az embert kivéve semmilyen élőlény nem tud nevetni. A Gondviselő ezzel olyan adományt ajándékozott nekünk, amelyet akkor érezhetünk, amikor kedvünk tartja. Az apácák is jól tudták, hogy a nevetés gyógyít, ha az ember mosolyog, akkor az emésztése megjavul; ha kuncog, akkor a terhei könnyebbé válnak; és ha kacag, akkor az élete meghosszabbodik, hiszen a nevetés a hosszú és boldog élet titka.

            Erzsébet mindenkinek és mindenhol papos vicceket mesélt. A kedvence ez volt, amit a kislányoknak is megtanított, s amikor Pestre kerültek, mindenkit ezzel nevettetek meg:

„Mi bűn?

Egy fiatalember gyónni megy a paphoz. - Atyám, én vétkeztem. - Mi a vétked, fiam? - A hiúság bűnébe estem. Naponta többször belenézek a tükörbe, és csodálom magam, hogy milyen szép vagyok. A pap megfordul, és ránéz a fiúra- Ez nem bűn, fiam, csak egyszerű tévedés.”

      Erzsiből csak úgy áradt a humor, és ez a finom ételein is meglátszott, amiket főzött. Egyszerűen lehetett érezni a finoman elkészített ételekből, hogy milyen vidámsággal és szeretettel sütötte-főzte azokat. Erzsi nővér számára a főzés játék volt, ugyanis játékkal és örömmel főzött, s ez is varázsolta az ételeit annyira finommá, hogy mindenki jókedvűen és jóízűen evett belőlük.

      A szakácsnő legjobban a töltött káposztát tudta elkészíteni, aminek olyan híre volt, hogy az országból, sőt egész Európából idejöttek a papok megkóstolni Erzsi nővér töltött kápiját, ahogy nevezték. Karácsonykor mindig ezt készítette, s olyan nagy fazékban főzte, hogy még száz embernek is jutott belőle. Tudjuk, hogy a töltött káposzta az ünnepi alkalmak nélkülözhetetlen darabja, amiből csak nagy adag készülhet. Erre az ételre aztán igazán igaz, hogy ahány ház, annyi recept. Erzsi titkos receptjét senkinek sem árulta el, a vendégek csak annyit éreztek ebből a nagyon finom és laktató ételből, hogy volt benne füstölt húsos császárszalonna, malachús, csülök, és talán még egy kis szerecsendióval is megbolondította.

      A két kis ikerlány az apácakolostorban vidámságban és derűben nőtt fel, miközben olyan erkölcsi alapot kaptak, amelyet a mai iskolákban nem tanítanak meg a pedagógusok, mert ehhez kell az apácák élettapasztalata, azért majd meglátjuk a későbbiekben, hogy sajnos mindenre, főleg korunk, a XXI. század kihívásaira nem tudták megtanítani a lányokat a nővérek, mert ők, ott a vidéki kolostorban ilyenekkel nem találkoztak, s tudjuk, hogy az élet a legjobb tanítómester, mert hiába tanulunk meg mindent az iskolapadban, úgyis majd maga az élet fog megtanítani minket azáltal, hogy próbára tesz. Az élet egészen máshogyan tanít, mint egy tanár. Ugyanis az élet a tanárral ellentétben először adja fel a vizsgát, s utána a leckét, s ha nem sikerül a vizsga, akkor feladja újra a leckét és így tovább, mind addig, amíg eföldön élünk.