Új évben, januárban eltemették Barbarát. A boncolás közben kiderült, hogy saját maga vetett véget az életének, és ráadásul volt egy 3 hetes magzat a méhében, ezért ez került a sírjára, hogy Itt nyugszik Magyar Barbara és az ő kis meg nem született angyala. S így váltak igazi angyalokká az Angyalföldre költözött és az Angyalföldön fogant kisleányok. Az angyalok sírja a kolostorkertben volt, pont a fekete rózsa mellett, amelyet Barbara annyira szeretett. Egy-két év alatt a fekete rózsa annyira meghálálta Barbi szeretetét, hogy bevirágozta az egész kis sírt. Egyébként is a fekete rózsa szimbolikus jelentése a gyász, a halál. A rózsát régen és ma is gyakran nevezik a túlvilág virágának, az ókori rómaiak például szeretteik sírjára rózsákat ültettek abban reménykedve, hogy feltámadnak. Szilvi, Lajos és az apácák is hittek a túlvilági életben és abban, hogy Barbika a mennyországba jutott. A sírját televirágozta a fekete rózsa, amelyet sokan a virágok királynőjének tartanak, s amely Barbara földi szépségét, kecsességét, érzéki lobogását és szenvedélyét szimbolizálta. Lajos szeretett egyedül kimenni Barbara és az ő kis megfogant, de meg nem született kislánya sírjához, s a fekete rózsával beszélgetni, mert neki elmondhatta mindazt, amit Barbara iránt érzett és feltehette azokat a kérdéseket, miérteket, amelyekre soha életében nem kapott választ. Mert habár válasz nem érkezett, de mindig úgy tért vissza innen a fekete rózsától, hogy megnyugodott, s ilyenkor Szilvi és a gyerekei miatt folytatta az élet rögös küzdelmeit, mert érezte, hogy már csak Barbara miatt is tartozik ennyivel Szilvinek, hogy szeresse őt és értelmet adjon az életének.

            Az a karácsony, amikor Barbara meghalt, mindenki életében nagyon emlékezetes maradt, Lajos és Szilvi azóta minden karácsonyukat a tihanyi kolostorban, az apácáknál töltötték és imádkoztak az éjféli misén Barbi lelki üdvéért. Amikor a férfi ikerfiai is nagyobbak lettek, már őket is levitték. A család nagyon szerette a karácsonyt ünnepelni a tihanyi kolostorban a nagy fenyőillatú szobában, kandalló melegében és gyertyák fényében, olyan meghitt volt minden, hogy Ady Endre szavaival éljek, itt, vidéken nem bántotta őket a nagyváros durva zaja, nagyon szerettek itt ünnepelni, idehaza. Lajos és Szilvi karácsonykor meleg pokrócba bújtak és forralt bort iszogatottak, s közben átbeszélték az életüket, amelyet közösen terveztek, s úgy érezték ez a Gondviselő akarata, hogy ők együtt legyenek.

            Szilvinek Barbara hiánya karácsonykor volt a legfájóbb, de legalább együtt lehetett azokkal, akiket nagyon szeretett, az apácákkal, akik mindig tudtak neki lelki vigaszt nyújtani. Szilviának ilyenkor mindig eszébe jutottak a gyermekkori élményei, amikor Barbival egész évben gyűjtötték a fenyőtobozt, s minden erdei kirándulásról nagy halommal tértek haza. Otthon a két kisikerlány összeválogatta őket méret és fajta szerint, majd papaírzacskóba a sufniba fellógatva várták az ihletett pillanatot a fenyőtobozok, amikor dekoráció készül belőlük. Adventkor a tobozokat hungarocell gömbre ragasztották és megszórták bőven csillámporral. Szilvi különösen a mézeskalács dekorációkat szerette elkészíteni abból a finom süteményből, amelyet Erzsi nővér készített. Bár sokszor elfogyott a süti a fellógatás előtt, mert annyira ínycsiklandozó illata volt, hogy a két kislány befalta a karácsonyfadísz készítése közben.

            Lajos nagylelkűen odaadta az angyalföldi házát volt feleségének, Annának és a gyermekeinek, hogy kényelmesen fel tudja őket nevelni, persze amiben ő is tudott, mindenben segített, hogy a gyerekek semmiben sem szenvedjenek hiányt. Szilvi és Anna között is jó barátság alakult ki, mert a kislány nagyon sokat besegített a kétgyermekes édesanyának, főleg amikor Louis külföldön koncertezett. Lajos összeköltözött Szilvivel, sőt 5 év múlva, mikor a lány befejezte az egyetemet, a tihanyi kolostor kápolnájában össze is házasodtak és rá 1 évvel nekik is ikreik születtek, két kislány, akiket szintén Barbarának és Szilviának neveztek el. S ezek a kislányok is minden nyarukat és szabadidejűket a tihanyi levendulás kolostorban töltötték, ahogy azt édesanyjuk és az ő már angyallá vált testvére is. Barbara azt tanította az ikergyerekeinek, hogy sosem vesszenek össze az életben, és mindent mondjanak el egymásnak, beszéljék meg az élet kérdéseit, s amikor már elég nagyok lettek elmesélte az ő történetét is az ikertestvérével, hogy soha többet ne forduljon elő ilyen. A legfontosabb az életben maga az élet értéke, amire vigyázni, óvni kell…

            A nyári Balatonok csodálatosak voltak, Szilviék mégis inkább a téli Balatont szerették. Ilyenkor, minden karácsonyt a kis család a két kis ikerrel a kolostorban töltötte. Szilvi nagyon szeretett hóembert építeni a tihanyi kolostorkertben, erre mindig kihívta az apácákat és Lajost is, majd amikor nagyobbacskák lettek a gyerekek, őket is. Ezek a hóemberépítések mindig a gyerekkorát jutatták eszébe, amikor Barbival együtt építették a remekművet. Barbi mindig nagy pocakos hóembert épített, Szilvi meg inkább soványat, s mindkettő fazekat viselt a fején, amelyet Erzsi nővér konyhájából loptak ki, és egyik hóembernek sem volt se keze, se lába, de fadugóból volt az orruk.

Az évvége, a rövid és hideg napok még jobban összehozzák az embereket, a családokat, mint nyáron, amikor mindenki arra megy, amerre lát. Télen a Balaton is csodaszép, ugyanis meghitt varázslat lengi be az ünnepekre készülődő tavat. Ilyenkor az apácák a kolostorban forralt bort főznek és gesztenyét sütnek, s ezek a mennyei téli csemegék mellett lehet igazán beszélgetni, megnyugodni, a főváros zajától idemenekülni és az élet igazi értelmét kutatni, mert itt, a tihanyi kolostorban mindenki megtalálja az életcélját.

            Szilvi ikergyerekei, Barbika és Szilvike keresztelőre az édesapjuktól egy-egy angyalhívó medált kapott, amelyet a nyakukban viseltek. Ennek az a története, hogy a legenda szerint sok-sok évvel ezelőtt az emberek együtt éltek az angyalokkal, akiktől az eredendő bűn miatt elszakítottak bennünket. Mivel az angyalok is nagyon sajnálták ezt, ezért megajándékozták az embereket egy kis gömb alakú csengő medállal, amelyet, ha megrázunk, akkor úgy szólnak, mint a kis harangok, amelyekkel le tudjuk hívni az égből az angyalokat, akkor amikor szükségünk van rájuk. Bármikor amikor a kis ikreknek valami bajuk lett, vagy szükségük lett angyali segítségre, ezzel a kis medállal le tudták magukhoz hívni az őrangyalaikat. Lajos, az ikrecskék édesapja egyszer megleste, amikor a két kislány közösen hívta az őrangyalukat, és a tihanyi kolostorban az ő volt szerelmére, Barbarára nagyon hasonlító szellemi lény jelent meg, s karjában tartott egy pólyás babát. Ekkor Lajos nagyon mély fájdalmat érzett a szívében, és érezte, hogy a megjelent szellemi lények az ő angyalai, akik most már az ő két kis kedvencére vigyáznak, s ezzel megnyugodott. Nekünk, embereknek, főleg így karácsony közeledtével, amikor szívünket betölti az Isten és embertársaink iránti szeretet, hinnünk kell, hogy van őrangyalunk, aki vigyázz ránk éjjel-nappal és mutatja az utat és erőt ad az élethez, főleg akkor, amikor már teljesen elveszettnek érezzük magunkat, mert tudnunk kell, hogy bármilyen körülmények között is legyünk, mindig van kiút. S ha lehívjuk magunkhoz az őrangyalunkat, akkor ő meghallgatja a kívánságunkat és valóra váltja az álmainkat, tehát merjünk nagyokat álmodni, mert minden lehetséges annak, aki hisz.