A két kis ikerlány a tihanyi kolostorban nőtt fel, az apácák szigorúan fogták őket, jól is tanult mindegyik, Barbara a humán tantárgyakban, Szilvia pedig a reálban jeleskedett. Általános iskolás korukban még úgy hasonlított egymásra a két lány, hogy gyakran az apácák is összekeverték őket, sőt a kis ikrek olyan csalafinták voltak, hogy direkt lefeleltek egymás helyett, így csak egy adott tananyagot kellett megtanulniuk. De eljött a középiskola ideje, és egyre jobban különböztek egymástól, mert kezdett kialakulni a saját ízlésük és személyiségük. Barbara szemüveget hordott, s hosszú haja volt. Szilvi kontaktlencsét és rövid, menő frizurákat viselt, Barbinak a piros volt a kedvenc színe, a másik ikernek meg a kék. Szilvia azért viselt kontaktlencsét, mert egy kis tihanyi kissrác, akibe szerelmes volt a lány, négyszeműnek csúfolta. 13 éves korukban még mind a két lány szemüveget viselt, ráadásul drótkeretes, stoptábla szemüveget. Egyik délután a kolostorkertben pityergett Szilvike, amikor pont egy szemész bácsi járt az apácáknál, s ő ajánlotta a kislánynak a kontaktlencsét. Az orvos megmutatta Szilvinek, hogy hogyan kell a kontaktlencsét tisztítani, kivenni és berakni. Egy ideig kínlódott vele a kislány, de aztán sikerült betenni, s nagyon büszke volt magára, hogy milyen szép szemei vannak szemüveg nélkül, nagyon szerette kifesteni is, aminek azért az apácák nem igazán örültek, mert hiúságnak tartották. Barbarát nem érdekelték az ilyen külsőségek, sőt ő büszkén viselte a szemüvegét, mert úgy tartotta, hogy a bölcsességet és a tudást szimbolizálja.

            Itt ebben az apácarendházban váltak éretté a lányok, és az érettségi után el kellett gondolkozniuk, hogy hol is folytatják tovább a tanulmányaikat, azaz életüket.

            Az, hogy felkerültek a fővárosba, Budapestre, egy fiatal professzornak köszönhető, aki a nyári szabadságait Tihanyban töltötte. Szegény nagyon beteg volt, rákos, pedig még 40 éves sem múlt, és mindig a Balaton mellett töltődött fel a júliusi és augusztusi hónapokban, s innen megújult erővel tért vissza a fővárosba a szeptemberi tanításra. Ő ajánlotta fel a lányoknak, hogy van neki egy angyalföldi panellakása, ahol ellakhatna a két lány, és egyetlen feltétele volt ennek a felajánlásnak, az pedig az, hogy arra az egyetemre járjanak, ahol ő tanít. Így Szilvi közgazdaságtant tanult, Barbi meg jogot, ugyanis ez volt a professzor úr kívánsága. Annyira nem tetszett ez a lányoknak, mivel Szilvia inkább a Képzőművészetire szeretett volna járni, Barbi meg magyar bölcsész szakra, de nagyon sok ember nem maga választ pályát az életben, hanem a szülők helyette, s így nem tudják megvalósítani az álmaikat, pedig csak így válhatnának boldog emberré. Erre én is csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy talán az a legfontosabb az életünkben, hogy ne akarjunk senkinek sem megfelelni, felejtsük el az elvárásokat, amelyeket a szüleink és a társadalom ültetett belénk, és nézzünk magunkba, s ott megtaláljuk, hogy mi is az életfeladatunk. A legfontosabb, hogy olyan dologgal foglalkozzunk az életünkben, ami igazán boldoggá tesz, mert csak így tudunk teljes és boldog életet élni.

            Na, de egy szó mint száz a két 18 éves ikerlány felkerült Budapestre, s beiratkozott az egyetemre. Ugyanannak az iskolának a két karára jártak, s a két iskolaépület körülbelül 500 méterre volt egymástól, így minden nap együtt tudtak ebédelni, és voltak közös tárgyaik is. A professzor annyira jószívű volt, hogy az első félévben finanszírozta a lányok kiadásait (élelem, tankönyvek, ruházat, utazás), a második félévtől pedig a további angyalföldi lakásban élésnek az volt a feltétele, hogy ösztöndíjat szerezzenek és abból tartsák el magukat.

            A lányoknak az elején nagyon hiányzott a tihanyi kolostor, az apácák, az a gondoskodás, amit ott megkaptak. Itt, a nagyvárosban csak egymásra számíthattak.                           Havonta egy hétvégére mentek haza az apácákhoz, ilyenkor péntek délutántól vasárnap délig csak mesélték az élményeiket, olyanokat, amelyekről a nővérek csak kalandregényekben olvashattak, vagy amelyet a televízióban - amiből egyetlenegy volt a kolostorban, és azt is naponta csak 1 órát lehetett nézni - láthattak. Ezekből az elbeszélésekből megtudták a nővérek, hogy mi módi a fővárosban, hogy milyen sok ember utazik reggel a metróval a munkahelyére, hogy még az emberek a szomszéd nénit sem ismerik, nemhogy a panelház többi lakóját. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt az apácák számára, akik nemcsak Tihanyból, hanem a környék falukból is mindenkit ismertek és mindenkinek köszöntek. A lányok meséltek a plázákról, ami különösen Szilvi érdeklődését keltette fel, hozott is a nővéreknek mindig ajándékba valami újdonságot, hol egy-egy parfümmintát, sminkeket. Erzsi szakácsnő különösen egy francia levendulaillatú parfümért volt oda, amelyet Provance-ban gyártottak. Amióta Szilvitől megkapta az első ilyen ajándékot, azóta azon törte a fejét, hogy ő is csinál ilyen mennyei illatú illatszert a tihanyi levendulákból, de akárhányszor próbálkozott, sosem jött neki össze ez a különleges illat, így egy idő után le is tett róla, s azóta ezt mondogatta folyamatosan, hogy igazi parfümöt csak a franciák tudnak készíteni. Barbi mindig könyveket és újságokat, különösen női lapokat hozott ajándékba az apácáknak. Egyidő után már eltalálta az ízlésüket, érdekes, de főleg a lányregények és a női divatlapok érdekelték a nővéreket, pedig ők csak a barna apácaruhában voltak egész nap, de azért képzeletben mindig magukra öltötték a divatlapok ruhakölteményeit, valamelyik nővér ezzel a lappal is aludt el, s arról álmodott, hogy ő a párizsi kifutók sztárja. Álmodni bármiről lehet, még az apácáknak is, s ne felejtsük el, hogy az álmok egyszer valóra válnak…

            Az apácákon érződött, hogy ők nők, mert érdekelte őket a divat. Férfi szerzetesek és papok nem nézték volna meg a divatlapokat. Egy férfi nem értheti, hogy mire jó ez a divat-dolog, csak elfogadja, ahogy egy lány sem értheti, hogy miért szeretik a férfiak nézni a tévében a focimeccset. De egy nőt, így egy apácát is érdekel a divat és minden, ami szép. A két ikerlány, Barbara és Szilvia nem csak külsőleg volt szép, hanem belül is. Csak úgy áradt belőlük a gyengédség, a finomság és a kedvesség. Az apácák arra nevelték őket, hogy ne beszéljenek rondán és ne viselkedjenek csúnyán, hanem a finom női lelkükből az fakadjon, ami bennük van. A lányok sokat mosolyogtak és nevettek, csak úgy sugárzott belőlük a derű. A nővérek megtanították a lányokat nővé válni, ráadásul nemcsak nővé válni, hanem annak is maradni, azaz csodának, varázslatnak, mert minden nőnek adni kell magára, törődni azzal is, hogyan néz k,i és ez nem életkor vagy élethelyzet kérdése. Ezek az 50-60 éves apácák is adtak magukra, s azért, mert egy szerzetesrend tagjai, nem voltak elhanyagoltak, koszosak és kócosak. Az apácák Krisztus menyasszonyai, így a vőlegényhez illőnek kell lenniük mind megjelenésükben, stílusukban, viselkedésükben.

            De azért ne felejtsük el, hogy minden embernek más a szépérzéke, a legfontosabb talán az, hogy az emberek szívére hatással legyünk, azaz meg tudjuk őket nevettetni, és akkor mindenki bájosnak és szépnek talál bennünket. Az apácák arra tanították a lányokat, hogy szép az, aki szépen él.