Magyar bölcsész végzettséggel 32 évesen - miközben gyűjtöm az anyagokat az Angyalföldi angyalok című regényemhez - tudtam meg, hogy Kassák Lajos írt egy regényt Angyalföld címmel még 1929-ben, amikor a nagypapám született. Íme egy kis részlet a regényből:
Kassák Lajos: Angyalföld
(REGÉNY)
Ólmos, sűrű eső szitált. Az emberek ernyők alatt és behúzott nyakkal lehetőleg a falak tövében masiroztak. Nappal is nyomasztóan vaksi és elszomorító volt ez a vidék, most pedig valósággal úgy hatott, mintha egy nyirkos, fekete veremmé változott volna az egész világ. Csak a sarki gázlámpák világítottak s csak ezekben a tölcsérszerű fénykörökben lehetett felismerni az arcokat.
A szőke lány ócska, kölcsönkért ernyővel a feje fölött, csúszós, tipegő léptekkel sietett hazafelé. A körúton túl egy parfőmgyárban dolgozott, lent a pincében, dohos falak között, fullasztó, komisz illatfelhőkben, egy hosszú asztal végében, amin a kicsiny, kristályos üvegeket csomagolták. Egész nap állva kellett dolgoznia, kezei gyorsan mozogtak s ettől a mechanikus, egyforma ütemre szabott mozgástól fájt a háta s fájtak a megdagadt bokái a folytonos egyhelyben állástól. Így estére már kedvetlen és ingerlékeny lett, alig várta, hogy hazaérjen, egyen valami meleget, aztán átmehessen az egyletbe, ahol a vitatkozó emberek között kissé megint felfrissül. Amióta visszament a szüleihez, napról napra így morzsolódott le körülötte az élet, az idegen szemek előtt minden zökkenők nélkül menetelt át egyik órából a másikba, e mögött a szürke felszín mögött azonban viharok gyötrődtek a bensejében. A munkája semmi különösebb figyelmet nem követelt tőle, mint valami bábu dolgozott és közben érezte, hogy a pince falai kitárulkoznak előtte, születő gondolatai kiléptek a világba, keresték a dolgok értelmét és annak az új rendnek az összefogható szálait, amiről már annyit beszéltek előtte, amit ő ért és aminek az eljövetelét nyugtalanul várja. Valamikor szóba sem akart állni olyan emberekkel, akik szervezkedésről, egyletekről és a jövő igéreteiről beszéltek volna vele s ma akkor is közöttük él, ha be van zárva a nedves pincefalak közé, a kezei emelik és puhán leteszik a szagos üvegeket, s közben a saját gondolatai elfelhőznek fölötte, mint a sötét madarak, vagy pedig egy csomóba verődnek és kivirágoznak, mint a tűzbokrok.
S most a sötét estében ilyen tűzbokrok világítanak a fejében, a szőke kontya alatt, az ócska ernyő alatt a reménytelenül szitáló esőben. Látja, hogy a nyitott kapuk előtt és a lámpások fényében legények álldogálnak, föl-fölfigyelnek a jöttére, megérzik a parfőmök illatát, amik beleették magukat a ruhájába s most szagosodnak körülötte, most büntetlenül árulkodnak rá és megfordítják utána a szemeket s az idegen férfiak orra megremeg a vágyakozó röhögésben. S akármerre indul, érzi, hogy ki van szorítva a sokaságból, egy szál deszkán megy ezer égető tekintetek között s ha szembe jön velük, úgy érzi, hogy kések és kardok feszülnek a mellének s ha elhaladt előttük, akkor ezek a láthatatlan fegyverek beleszúrnak a hátába. S érzi, hogy ezek a szörnyű tekintetek előlről és hátulról mezítelenre vetkőztetik, mint valami hajszolt, alázatos kutya, egészen összehúzza magát és azok onnan a kapuk és lámpák alól utána osonnak, mint a roppant veszedelmes komondorok.
Visszaemlékszik rá, amióta az eszét tudja, ez mindig így volt. Mindig éreznie kellett valami kiszolgáltatottságot s aztán egyszer hurkot kötöttek a nyakára és kivitték a vásárra. Ez már régen volt s még mindig nem tud megszabadulni a nyomasztó emlékektől. Ha visszagondol arra az emberre, akit tiszta szívből szeretett s aki őt elveszítette, egész testében megborzong, mintha valami csúnya holmihoz érne hozzá a mezítelen testével. És néha éjszakánként látja, hogy az az ember könnyező szemekkel ott áll az ágya lábánál s ilyenkor álmában nincs annyi ereje, hogy elforduljon tőle, visszanéz rá, a könnyei megerednek, s feje alatt nedves lesz a vánkos. - Ó, Istenem, ha beteljesülhetne az, amit az ember kíván! - Így sóhajtozik magában és elmegy a lámpások alatt anélkül, hogy megnézné, kik álldogálnak a fényben és kik leselkednek utána a fekete kapualjakból.
S egyszerre, mintha valami oszlop nőtt volna elé, ott áll előtte a hosszú ember, feketén és soványan az esőben, a kalapját a kezében tartja s a derekát egészen legörbíti hozzá:
- Jó estét! Emlékszik még rám? Végre, hogy megtaláltam.
A lánynak a lélekzete is elakadt, hisztérikus rángás futott át a testén és megállt a torkában, fölszorult a fejébe, hogy majd kinyomta az ijedt szemeit. Csillagok, hegyek és mélységek száguldottak el előtte, mint a halálraítélt, felsikoltott.
- Ne féljen tőlem - mondta az ember. - Segítsen rajtam, már napok óta nem ettem meleget.
- Rendőr! - kiáltotta a lány eszelősen. - Rendőr! - és áttörte magát a hosszú ember árnyékán, szaladt s a rohanó lábaival földobálta magára a híg sarat.
- Mi történt veled? - kérdezték tőle otthon.
- Jézusom, úgy nézel ki, mint a halál, - riadt föl az anyja az asztaltól és összecsapott tenyerei megálltak a levegőben, mint az imádkozó koldusok tenyerei.
Az apja hozzáment és odavezette az asztalhoz: - Igyál egy kis vizet, egészen odavagy. - A poharat fölemelte a lány elfehéredett szájához és öreg, durva kezeivel óvatosan öntötte bele a vizet. De hiába vigyázott, a lány nem akarta szétnyitni a fogait, a víz visszacsurgott a kék szájaszélén. Felnyögött. Egy tüzes felhő vonult el a becsukott szemei előtt, az óra hetet ütött a falon s ezek a hangok egészen felébresztették.
Elmondta, hogy mi történt vele az utcán, az anyja sírva nézett rá, az apja odaugrott a szekrényhez, egy botot ráncigált elő a ruhák közül és ki akart rohanni, hogy agyonüsse az útonállót.
Birkóztak vele. Két oldalról belékapaszkodtak, úgy beszéltek hozzá, mint valami megvadult gyerekhez s szépen, úgy, hogy észre sem vette, visszanyomták a székre.
- Agyonütöm a kutyát! - lihegte. - Fejbeütöm, mint a veszett kutyát.
A lány behozta a vacsoráját, az anya kissé feljebb húzta a lámpa csavarját s lassan elcsöndesedtek fölöttük a viharok.
- Adja ki a melegebb kabátomat - mondta a lány az anyjának -, istenigazában komisz idő van kint s nekem még be kell mennem az egyletbe.
Az anya az ember háta mögül integetett, de a lány úgy tett, mintha semmit sem venne észre, fehér papírlapot tett az apja elé:
- Írja alá a nevét, apa és adjon valamit azoknak a szegény árváknak a segítségére, akiknek az apjuk megsebesült a sztrájk alatt s tegnap belehalt a sebeibe.
- Mért vagy benne megint ezekben a dolgokban? - mondta az öreg. - Mért keresed a veszted állandóan?
- Jól érzem magam közöttük, kívületek egyedül ők azok, akik nem bántanak engem.
Az apa hallgatott, az anya kételkedőn felmosolygott:
- Hogyan lehetnének annyira ártatlanok, ha így leölik őket?
- Csak az haragudhatik rájuk, aki nem ismeri őket. Mi bűn van abban, hogy összehívják az embereket és megtanítják őket az igazságra? Maguk jó emberek, de egy öreg fal mögött élnek és nem látják azt, ami kint az életben történik. Dolgoznak és meghalnak. Ők pedig azt mondják, ha dolgozunk, akkor élni akarunk és ez nagyon helyesen van így. Maguktól elmentem egyszer és hazaérkeztem őhozzájuk. Meg akartam halni és most annak örülök, hogy élek. Ők is örülnek az életnek, ragaszkodnak hozzá, és azért harcolnak, hogy ki ne szoríthassák őket az életből. Értem és tiértetek is harcolnak, ezért kidobják őket a gyárakból, kikergetik a lakásaikból és attól sem rettennek vissza, hogy agyonüssék őket. Ó, mennyi szomorúság él az emberek szívében.
Az apa fölvette a ceruzát az asztalról s a nevét odaírta a papírra.
- Ötven fillért adok, tudod, hogy én is szegény vagyok.
- Őket csak a szegények segítik - mondta a lány - s mennél több szegény áll melléjük, ők annál gazdagabbak lesznek.
Az anya azt mondta:
- Szép mesék ezek, lányocskám, amikből semmit sem lehet megfogni. Ott fekszik most holtan az a szegény ember, akit agyonvertek. A gyerekei pedig ittmaradnak éhen és mezítelenül s hogy fognak majd sírni ebben a hideg télben. Ne szavakat beszéljetek, hanem kenyeret, mert mindig csak ebben van a bökkenő.
A lány felelni akart, de az ember intett, hogy minden rendben van.
- Adtam nekik ötven fillért, hadd boldoguljanak. De az anyádat hagyd, őtet már úgysem lehet elhúzni a mögül a bizonyos fal mögül. Ott a baj, hogy az emberek nem értik meg egymást.
Még beszélgettek s a lány készülődött az útra. Az anyja sértődötten félrehúzódott, de az apja okosan és nyugodtan beszélt vele. Lehet, hogy meg sem értette mindazt, amiről szó volt, de természetével hajlott a szélsőségek felé, szerette a harcot s mindig a vesztes féllel érzett. Ő maga sohasem lépett a veszedelmes utakra, de megértette és megbocsátotta lánya kétségbeesett lázongásait s most is megértette a sztrájkolók nekivadulását s valamiért fájt neki a nyers leveretés.
- Az igazság nálunk van és egyszer győzni fogunk - gondolta a lány kint az áztató esőben és sietett, mint aki nem akar kimaradni valami szép, nagy jelenetből. Pedig a hullámok már visszatértek a medrükbe, csak a halott s a nyöszörgő megsebzettek maradtak kint a parton. De ő nem ilyen hideg valóságukban látta a dolgokat, valami magas töltésen járt, alatta és fölötte zajlott az élet, szomorkodott és boldog volt a történések közepében és nem kereste az igazi értelmüket. Jel volt a homlokán s ez a jel vezette és tartotta meg ezen az úton.
S ugyanebben az időben még sokan meneteltek hasonló vakon és jóreményekkel a töltéseken.
S itt kint, Angyalföldön, ahol hajszoló robot töri az embereket, ahol veritékben és olajban futnak a gépek, ahol sárga, hideg bérkaszárnyákat falaznak egymás mellé egyre végtelenebb sorokban - az egyik szoba sarkában, a beszakadt hátú dívánon két fiatal ember ült egymás mellett és sokat hallgattak s néha mélyről felsóhajtottak.
- Mondtam neki, hogy jöjjön hozzánk lakni és hallani sem akar róla.
A lány csak egy idő mulva válaszolt:
- Ha a te anyád hozzánk jönne, mi lenne akkor az enyimmel? Olyan vagy, mint valami kisgyerek, nem tudsz elszakadni az anyádtól. Már gondoltam rá, ha így van, akkor minek is megyek hozzád feleségül.
Miklós dünnyögött valamit.
- Nem akarom, hogy anyós legyen a házban. Közénk áll és elrontja az egész életünket. Emlékezz rá, úgy egyeztünk meg, ha megesküdtünk, akkor is mind a ketten szabadok maradunk. De hogyan higyjek neked, ha már most is így beszélsz? Ha az anyádat jobban szereted, mint engem, akkor legokosabb lenne, ha vele is maradnál... Vagy az enyém leszel egészen, vagy pedig nem is kellesz nekem.
- Semmi okod nincs rá és mindig előlről kezded ezt a nótát.
Átfogva tartották egymást s a lány most megvetette a fejét és elhúzódott a másiktól:
- Legjobb lenne, ha az egészet abbahagynánk.
- Azt hittem, hogy komolyan szeretsz... De ki tudja...
- Igen. Mindig ezzel jössz elő. És mindig megpróbálod rámerőszakolni a magad akaratát.
Miklós már ismerte ezeket a pillanatokat, tudta, hogy végül is rendben lesz minden, de már elúnta a hiábavaló csipkelődéseket, legjobban szeretett volna fölkelni a jó meleg dívánról és elmenni. Még annyi dolga van máma. Az egyletben már bizonyára várakoznak rá, Varga még bujdosik, társai közül most övé a legnagyobb felelősség. Menjen? Maradjon? Mintha leragasztották volna, nem tudott fölkelni. Érzi, hogy jó így, a legjobb csöndben ülni egymás mellett, most egészen olyan ez a lány, amilyennek ő szeretné egész életében. Engedelmesen hagyja alakítani magát s ő észrevétlenül lesimítja a haját, arcán kivilágítja a rózsákat, szép vagy, egészen nekem való vagy, gondolja.
A lány már nem bírja a csöndet, kényszeredetten megszólal:
- Akarod, hogy hegedüljek?
Miklós feléhajol, magához húzza és megcsókolja. A másik nem ellenkezik. S mind a ketten úgy látják, egy rozsdaszínű függöny állt közöttük, most megindul, behúzódik a falba és eltűnik.
- Máskor ne beszéljünk ezekről a dolgokról. Az egésznek semmi értelme.
- Igérd meg, hogy úgy lesz, ahogyan én akarom.
- Hegedülj valamit! Hallod, hogyan fúj kint a szél?
A lány a meghangolt hegedűvel az álla alatt már ott állt a lámpa előtt, szőke és fiatal volt. Az egésznapi munka után tiszta ruhában, ember az embertelenségben. Még ártatlanul, tele makacs, megértetlen erőkkel és mégis elgyávultan, egy társ után vágyakozva, aki úgy tenne, mintha lehajtott fejjel állna előtte és mégis erős lenne, vakmerő és legyőzhetetlen, gyöngéden a tenyerére venné őt és átvinné a városon, végig a körutakon, amik tele vannak emberekkel... Nem gondolta, csak érezte ezeket s a másikba is átterjedtek ezek az érzések.
Puha, símogató hangokkal volt tele a szoba, egy ezüst- és egy aranyfácán ült a szekrény sarkán, a farkuk leért a földig s a nyakuk tollazatán, mint egy tükörből, visszacsillogott a lámpa. A lány megállt a vonóval s a másik most látta, hogy a csillogó madarak lefordulnak a szekrényről, szinte a koppanásukat is hallotta.
- Menjünk - mondta Miklós. - Ma még sok a dolgom.
A lány tokjába tette a hegedűt és sóhajtott:
- Nem akarok beszélni róla, de úgy érzem, egyszer egészen elvisznek tőlem.
- Bujj ide a hónom alá - duruzsolta a másik már kint az esőben. - Majd meglátod, mindig így együtt fogunk járni s a barátaim is szeretni fognak bennünket.
Erősen egymásba karoltak s maradék nélkül hitték azt, amit kimondtak.
- Holnaphoz egy hétre...
- Holnaphoz egy évre talán már hármasban fogunk erre bandukolni. Szeretnél egy kisgyereket?
- Ne beszélj ilyeneket, úgyis olyan izgatott vagyok állandóan.
Kedves Olvasó! Mivel 11 hét van vissza karácsonyig és 12 hét 2015-ből, ezért úgy döntöttem, hogy a 12 fejezetes Angyalföldi angyalok (Angyalok karácsonyi) című kisregényeimet megosztom Veletek. Minden héten egy fejezetet fogtok ajándékba kapni, úgy hogy a 11. héten a Karácsonyi csoda, a 12. héten pedig Az élet vizsga fejezeteket... Fogadjátok sok-sok szeretettel! Dr. Betty